2014. március 23., vasárnap

Surtsey - A Tűzben Született Sziget

Az 1960-as évek elején nagy mélységből feltörő sorozatos lávaömlések tetőfokaként egy csupasz sziklaszirt emelkedett ki az Atlanti-óceánból, Izlandtól délre. A szigetet Surturról, a skandináv mitológia tűzistenéről Surtseynek nevezték el. Mintegy 30 évvel később az új sziget már az élet térhódításának színtere lett.


Világvége? A skandináv mitológiában Surturnak, a tűz istenének eljövetele, aki tűzkardjával mindent lángba borít, csak egy azon katasztrofális események sorában, melyek Ragnarokot, az istenek alkonyát beharangozzák.
Az Isleifur II nevű halászhajó 1963. november 14-én, pirkadat előtt Izland partjaitól délnyugatra lassan szelte az Atlanti-óceán jeges vizét. Amikor a legenység a tengerbe vetette a hálót, hogy tőkehalat fogjanak, hatalmas hullám kapta oldalba és döntötte meg veszélyesen a hajót. Miután visszanyerte egyensúlyát, a halászok hatalmas füstoszlopot láttak felszállni a tengerből. A kapitány az gondolta, egy bajba jutott hajóról lehet szó, és felkészült a segítségnyújtásra. Ám amint az Isleifur II megközelítette a füst fészkét, rájöttek, szó sincs kigyulladt hajóról – a „füst” valójában vízgőz volt, a „tűzfészek” pedig egy éppen kitört tenger alatti vulkán. A halászok saját szemükkel láthatták egy sziget, Surtsey születésének első perceit.

Koponyasziget A magasból nézve Surtsey koponyára
emlékeztet,  melyben a szemgödrök a kráterek, a hosszú
orr pedig a sziget Izland felé mutató északi nyúlványa.
A kapitány, legénysége és hajója biztonságát féltve, úgy döntött, a gomolygó gőzfelhőn keresztül hazaindul.
Egy-egy robbanás jókora kihűlt lávadarabokat röpített a levegőbe. A kitörést követő három órán belül a kilökődött hamu és törmelék mintegy 3600 m magasra repült, a következő két napban pedig mér a 15 km-es magasságot is elérték a vulkáni bombák. A félelmetes színjátékot a 120 km-re északnyugatra fekvő Reykjavíkból, Izland fővárosából is láthatták az ott lakók.

A tengeri tűzhányó, amely csupán 130 km-rel volt a víz színe alatt, a tengerfenék 2,5 km2-nyi részét tépte fel. A porszemcsék közti súrlódás eredményeképp az elsötétült égbolton hatalmas villámok cikáztak. A további robbanások nyomán tajtékzott a tenger, veszélyeztetve az arra haladó hajókat. Ilyen mennyiségű víz hirtelen gőzzé alakulása újabb víz alatti robbanásokhoz vezetett, melyek olyan hevesek voltak, hogy a Föld mélyének narancsvörösen izzó, feltörő magmája porszemcsékké deformálódott. Újságírók és tudósok érkeztek a világ minden részéből, hogy a kivételes természeti kataklizma szemtanúi lehessenek, amikor is salak, horzsakő és finom hamu – egyszóval a tefra néven ismert keverék – hullik rájuk az égből.

November 16-án a sűrű, gomolygó köd belsejében óriási sziklaszirt kezdett szilárd formát ölteni, s néhány héten belül már tisztán kivehető volt a mintegy 40 m magas és 550 m hosszú sziget. Egy hónappal később, amikor a vulkán elcsendesedni látszott, elsőként francia újságírók merész csapata lépett a sziget földjére. A rájuk zúduló horzsakövek és forró hamu azt jelezte, hogy a szárazulat még mindig növekszik.

Sziklafészkek A Surtseyre érkező első madár a sirályhojsza volt, amely 1970-ben rakott fészket egy szirt kiugró részén. Egy évvel később már tíz fészket számoltak meg, 1980-ra pedig – nagyrészt a tojásfosztogató állatok, így például a patkány hiányának köszönhetően – szaporodásra képes állomány talált állandó otthonra a szigeten.
1964 januárjának végére a sziget már 150 m-rel magasodott a tengerszint fölé, területe pedig 2,5 km2-re nőtt, vagyis nagyjából 2,5-szer akkorára, mint a Városliget. Az izlandi kormány Surtur, a skandináv mitológia tűzistenének tiszteletére a Surtsey nevet adta az új szigetnek. A tudósok úgy vélekedtek, Surtsey nem lesz hosszú életű, mert fő építőanyagai – a horzsakő és a hamu – puhák lévén, aligha képesek ellenállni az észak-atlanti téli szelek és hullámok állandó ostromának.

Szinte biztos, hogy az új sziget eltűnt volna, ha nem tör ki egy második vulkán is, mely a tefrát megolvadt lávával borította be. A kihűlő láva kemény felszíni réteget képezett a sziget északi peremén. Később az eredeti tűzhányóból (Surtur I) is folyt ki láva, ami megnövelte a sziget kiterjedését, a tefrával keveredve pedig tovább szilárdította a felszínt, a legádázabb észak-atlanti viharoknak is ellenálló kemény pajzsként védve az alatta lévő rétegeket.

Az élet térhódítása Surtsey születése egyedülálló lehetőséget nyújtott a kutatóknak annak tanulmányozására, miként hódítják meg a „szűzföldeket” a növények és állatok. A magvak és spórák behurcolását elkerülendő, a csíramentes öltözékben kutatást végző tudósokon kívül senki nem tehette be a lábát a szigetre. A parton elsőként baktériumok, tengeri algák és egyéb zöldmoszatok telepedtek meg, majd megjelentek a mohák és a zuzmók.
Azóta, hogy a kitörések 1967-ben megszűntek, Surtsey szigete egyfajta laboratórium szerepét tölti be, ahol a tudósoknak lehetősége nyílik annak tanulmányozására, miként hódít meg az élet egy új környezetet. De a vulkánosság állandóan fenyeget, és Surtseyt egy nap talán ugyanaz az erő semmisíti majd meg, mint amely létrehozta.

Vulkáni melegház A szél és a madarak szárnyán elegendő mag jutott el Surtseyre ahhoz, hogy a szigeten itt-ott vadvirágok nyíljanak, fű és sás nőjön. Az első virágos növény, egy székfűféle, 1972-ben eresztett gyökeret.

0 komment:

Megjegyzés küldése