Képzeljük csak el, hogy némi romantikára vágyunk egy partin, ahol csupa idegen nyüzsög! Idegesítő helyzet… Kik ezek az emberek? Vajon mivel kellene kezdeni a beszélgetést? De szerencsére itt ez a ketyere, és vele a biztos társasági siker.
A kis szerkentyű energiát sugároz át a résztvevők névkitűzőjébe épített mikrocsipre, mire az tudatja, a személy nevét, foglalkozását, hobbijait, érdeklődési körét, fóbiáit, kedvenc tévésorozatát, sőt még azt is, hogy kapható-e randira, mondjuk, péntek este. Pofonegyszerű. A való életben persze még messze vagyunk ettől, de a világban máris forradalmi változás zajlik a rádiófrekvenciás azonosítónak, azaz az RFA-nak (angolul: RFID) köszönhetően.
Mikrocsipes RFA-címke ültethető be egyes termékekbe, házi kedvenceink bőre alá, sőt még a saját testünkbe is. A passzív RFA-bárcáknak apró antennájuk van, s nincs szükségük elemre, belső energiaforrásra. Az energiát a leolvasó szolgáltatja, amely elektromágneses impulzust bocsát ki (például rádióhullámokat), s ezzel rövid időre aktiválja a címkét.
A vonalkódtól eltérően ez a címke a tulajdonosára vonatkozó sajátos adatokat hordoz, és természetesen frissíthető is. Az RFA-technikát használják már autópálya-kapuknál, könyvtárakban, a nagykereskedelemben leltározáskor, s bevezethetik az útlevélellenőrzésnél is. Az orvosok a bőr alá beültetett szilíciumcsip révén juthatnak hozzá a beteg kórtörténetéhez. A halottkémek csipekkel azonosították a Katrina hurrikán áldozatait. Egy barcelonai és egy rotterdami mulatóban effajta címke birtokában juthatunk be a kiváltságosok termeibe, ahol egyetlen intéssel ki is fizethetjük a koktélunkat.
De ugorjunk csak vissza az időben: tíz-tizenkét éve már azt rebesgették, hogy közeleg a mindennapokba bevonuló számítástechnika kora. Ennek visszatérő példája a hűtőszekrény volt, amelyik tudja, mikor kell tejet venni. Az alapötlet az volt, hogy számítógépes lapkákat lehetne beépíteni mindenhová, majd az adatokat egy okos hálózatnak továbbítva az egyszerűbbé tenné a köznapi életet, hiszen – a macska rúgja meg! – másképpen aligha lehetne tejet vásárolni.
A köznapokba bevonuló számítástechnikát ma már inkább „mindent áthatónak” nevezik. Az RFA-címkék e folyamat aprócska elemei. „A világ különálló kis készülékek lazán csatolt, egymással vezeték nélkül összekötött együttesévé válik) – jövendöli Jim Reich (Palo Alto Kutatóközpont). A magánélet védelmezőit viszont idegesítik egy effajta technika orwelli kilátásai. Minő drákói szigor volna rádiós címkével nyomin követni az iskolás srácokat! Képzeljük csak el a világot, ha sörgyár nemcsak azt tudja, hogy mikor vásároltunk sört, hanem még azt is, mikor ittunk. És hányat. És mennyi sörkorcsolyával…
A legfőbb tanulság viszont, hogy az elektromágneses spektrum lesz az az oly sokat emlegetett információs szupersztráda. Marconi úgy gondolta, a rádiót a hajók és a szárazföld közti kommunikációra használják majd. Neki és kortársainak a popzenei adókról még sejtelmük sem volt. S ki tudja, a jövőben mire fogjuk használni az RFA-t meg a hasonló technikákat. Megkockáztathatjuk: nem arra, hogy tejet vegyünk.
A kis szerkentyű energiát sugároz át a résztvevők névkitűzőjébe épített mikrocsipre, mire az tudatja, a személy nevét, foglalkozását, hobbijait, érdeklődési körét, fóbiáit, kedvenc tévésorozatát, sőt még azt is, hogy kapható-e randira, mondjuk, péntek este. Pofonegyszerű. A való életben persze még messze vagyunk ettől, de a világban máris forradalmi változás zajlik a rádiófrekvenciás azonosítónak, azaz az RFA-nak (angolul: RFID) köszönhetően.
Mikrocsipes RFA-címke ültethető be egyes termékekbe, házi kedvenceink bőre alá, sőt még a saját testünkbe is. A passzív RFA-bárcáknak apró antennájuk van, s nincs szükségük elemre, belső energiaforrásra. Az energiát a leolvasó szolgáltatja, amely elektromágneses impulzust bocsát ki (például rádióhullámokat), s ezzel rövid időre aktiválja a címkét.
A vonalkódtól eltérően ez a címke a tulajdonosára vonatkozó sajátos adatokat hordoz, és természetesen frissíthető is. Az RFA-technikát használják már autópálya-kapuknál, könyvtárakban, a nagykereskedelemben leltározáskor, s bevezethetik az útlevélellenőrzésnél is. Az orvosok a bőr alá beültetett szilíciumcsip révén juthatnak hozzá a beteg kórtörténetéhez. A halottkémek csipekkel azonosították a Katrina hurrikán áldozatait. Egy barcelonai és egy rotterdami mulatóban effajta címke birtokában juthatunk be a kiváltságosok termeibe, ahol egyetlen intéssel ki is fizethetjük a koktélunkat.
De ugorjunk csak vissza az időben: tíz-tizenkét éve már azt rebesgették, hogy közeleg a mindennapokba bevonuló számítástechnika kora. Ennek visszatérő példája a hűtőszekrény volt, amelyik tudja, mikor kell tejet venni. Az alapötlet az volt, hogy számítógépes lapkákat lehetne beépíteni mindenhová, majd az adatokat egy okos hálózatnak továbbítva az egyszerűbbé tenné a köznapi életet, hiszen – a macska rúgja meg! – másképpen aligha lehetne tejet vásárolni.
A köznapokba bevonuló számítástechnikát ma már inkább „mindent áthatónak” nevezik. Az RFA-címkék e folyamat aprócska elemei. „A világ különálló kis készülékek lazán csatolt, egymással vezeték nélkül összekötött együttesévé válik) – jövendöli Jim Reich (Palo Alto Kutatóközpont). A magánélet védelmezőit viszont idegesítik egy effajta technika orwelli kilátásai. Minő drákói szigor volna rádiós címkével nyomin követni az iskolás srácokat! Képzeljük csak el a világot, ha sörgyár nemcsak azt tudja, hogy mikor vásároltunk sört, hanem még azt is, mikor ittunk. És hányat. És mennyi sörkorcsolyával…
A legfőbb tanulság viszont, hogy az elektromágneses spektrum lesz az az oly sokat emlegetett információs szupersztráda. Marconi úgy gondolta, a rádiót a hajók és a szárazföld közti kommunikációra használják majd. Neki és kortársainak a popzenei adókról még sejtelmük sem volt. S ki tudja, a jövőben mire fogjuk használni az RFA-t meg a hasonló technikákat. Megkockáztathatjuk: nem arra, hogy tejet vegyünk.