2013. június 13., csütörtök

"Krokodil-díj" nyertes: A Turkana-tó

Egy észak-kenyai folyó átkanyarodva a Turkana-tó felszínén, hordalékából megépítette a maga útvonalát.

A Turkana-tó déli része légifelvételről
A Turkana (korábban Rudolf)-tó széles, lapos víztükrén átkígyózik egy folyómeder, amelynek két hordalékos partja olyan szabályos, mintha emberkéz hozta volna létre. A tóparttól mintegy 5 km-nyire ez a „folyófőút” látványos, szétterülő deltában végződik; úgy fest, mint egy óriási madárláb.

Itt ér véget az Omo folyó, amely 640 km-re innen, Etiópiában ered. A víz vágtatva indul délnek, vadregényes szurdokokat és vízeséseket hagyva maga mögött, majd dimbes-dombos, törpefás vidéken, végül száraz bozótoson kanyarog át, s hordalékkal terhesen, sárgásbarnán beömlik az észak-kenyai Turkana-tó ragyogó zöld, széles víztükrébe.

A folyó vize azonban – bármennyi hordalékot gyűjtött is útja során – még mindig hígabb, mint a tóé, amely sűrű a benne feloldódott, vulkáni eredetű anyagtól, Így tehát a gyors folyású Omo a tó felszínén halad tovább, miközben lelassul, s lerakja hordalékát, amiből felépíti a saját partját. Mikor végleg elveszíti eredeti sodrását, deltatorkolatot alkotva szétterül, s eggyé válik a tóval.



A közel 300 km hosszú Turkana-tavat több folyó táplálja, de lefolyása semerre nincs. Réges-régen, amikor a folyók sokkal bővebben áradtak, vízszintje mintegy 180-rel lehetett magasabb, mint manapság. Akkoriban a délre fekvő Baringo-tóval együtt hatalmas vízfelületet alkottak, vízüket a Sobat vezette a Nílusba. Azóta azonban alapvetően megváltozott az éghajlat, a vízszint lecsökkent, az egykor folyómeder száraz szurdok.

Az évszázadok során nagy mennyiségű hamu és láva lövellt ki a tavat övező vulkánokból, és belemosódott a vízbe. Az ásványi sók, így például a nátrium-karbonát vastag rétegekben rakódott le mindenütt a tó fenekén. A Turkana-tó, amely Kenya kopár északnyugati részén az etiópiai határnál terül el, isten háta mögötti hely, ahová csak a legkalandvágyóbb utazók és a legeltökéltebb antropológusok vetődnek el, hogy megtudjanak valamit arról a néhány népcsoporttól, amelyek elszórtan élnek ezen a vidéken. Erőfeszítéseik révén egzotikus vidéket ismerhetnek meg: a tóban rengeteg a hal, bámulatosan sok a krokodil, a víziló, és vízi madárvilág is rendkívül változatos.

FOLYÓ ÉPÍTETTE PARTOK Az Omo folyó saját maga építette partjai töltései között 
kígyózik be a Turkana-tóba. Teleki Sámuel gróf 1888-ban járt itt.
Körülbelül 12 ezer krokodil él a tóban és környékén. Bár ezek a világ leghatalmasabb példányai közé tartoznak – hosszuk akár 5,5 m is lehet – általában nem veszélyeztetik az embert és az állatokat, mert a vízben hemzsegő óriási nílusi sügérrel táplálkoznak. Csendes éjszakákon a víz mellett állók hallhatják a hatalmas állkapcsok csattogását. A krokodilok csapatban halásznak, és a part felé űzik a menekülő halakat, majd lassan körbefogják, beszorítják őket, s közben szünet nélkül dolgoznak a fogsorok.

A Turkana-tavi krokodilok szaporodási helye már 130 millió éve szinte változatlanul a nyugati part közelében lévő vulkáni kúpok alkotta Középső sziget. A krokodil minél öregebb, annál nagyobb. Nagy méretük és látszólagos szelídségük annak tulajdonítható, hogy egyrészt nincsenek ragadozó ellenfeleik, másrészt bőséges a táplálékuk. A bőrük nem alkalmas cipő vagy táska készítésére, mert a hasukon – talán a víz szódatartalma miatt – tüskés göbök vannak. Lehet, hogy ez mentette meg őket a vadászó ember figyelmétől.

Csoportos halászat – bemutatják a pelikánok

A gazdag halállomány nagy madárcsoportokat is táplál. Van itt halászsas, kanalas gém, szürke gém, íbisz, kormorán, vadkacsa és vadliba, valamint rózsás gödény vagy más néven pelikán. A pelikánok mintha utánoznák a krokodilok halászó technikáját: arcvonalat formázva egymás mellett úsznak egy darabig, s aztán mintha valaki jelt adna, egyszerre mártják a vízbe csőrüket, s kilapátolják a halakat.

A Turkana-tó az 1970-es évek elejéig Rudolf-tó néven volt ismert. Az első két európai, aki erre járt, gróf Teleki Sámuel és társa, az osztrák Ludwig von Höhnel volt 1888-ban. Ők fedezték fel, s nevezték el a tavat az osztrák Ludwig von Höhnel volt 1888-ban. Ők fedezték fel, s nevezték el a tavat az osztrák trónörökösről, Rudolfról. A gazdag magyar vadász és felfedező 45 teherhordóból és hat vezetőből álló nagy karavánnal utazott. Amerre járt, szinte „letarolta” a vidéket – a kis vadmadaraktól kezdve az elefántig, a vízilóig és a leopárdig mindenre vadászott.


A tó döntő bizonyítékául szolgált a bécsi geológus, Edward Suess számára, aki szabályszerűséget fedezett fel a dél-afrikai Nyasza-tó és a közel-keleti Jordán folyó között található folyók és tavak elhelyezkedésében. Bebizonyosodott, hogy a tavak egy hasadékvölgy, illetve árokrendszer mentén húzódnak, amelyet ma Kelet-afrikai-ároknak nevezünk.

A Turkana-tó különleges a maga nemében, mert az antropológusok – köztük Mary és Louis Leakey és fiuk, Richard – több évtizedes munkával itt bukkantak rá a mai ember ősének legrégebbiek közé tartozó maradványaira.

Kimutatták, hogy az előember kétmillió évvel ezelőtt barangolt ezen a vidéken, két lábon járt – a lábnyomokat is megtalálták, amelyeket a vulkáni rétegek gipsznyomatként őriztek meg. Helyenként a vadászathoz használt kőbalták tömege hever szétszórva a földön.

A gazdag leletanyag annak köszönhető, hogy a csontok generációk ezrein át rakódtak egymásra, s fosszilizálódtak a vulkáni láva és kőzetek párhuzamos rétegeiben. Később a földmozgások föltárták e rétegeket, szinte kutató laboratóriumot teremtve a tudósok és az antropológusok számára.

A tó gazdag haltermése

A tó közelében élő népcsoportok közül mindössze a turkana és az elmolo nép húz hasznot a bő halállományból. Izgalmas élmény éjszakai halászatra menni a turkanákkal.

A tóparti sekély vízben állva a halász parázsló, száraz nádcsomót lenget, amelynek fénye odavonzza a halakat. Aztán a másik kezében tartott, hajlékony vesszőből font, nagy lyukú kosárral ügyesen csapdába ejti a halakat a tófenéken.

HALFOGÓ KOSARAK A halakat nagy lyukú kosarakba befogó turkanák ősi technikáját
évszázadok tapasztalata alakította.
A tó nyugati partján élő turkanák kőnehezékes zsinórokkal is horgásznak a nílusi sügérre, amely akár 90 kg-ot is nyomhat.

Az elmolo népnév annyit jelent: „a nép, amely halászatból élt”. Az elmolók a tó déli partján telepedtek meg, s a tó kincseiből tartják fenn magukat. Ezek az ügyes és tapasztalt halászok szigonnyal vagy hálóval fogják a halat – és a krokodilt –, miközben összekötözött pálmatörzsekből épített tutajokon egyensúlyoznak.

0 komment:

Megjegyzés küldése