A régi görögök Kalliszté – vagyis a „Legszebb” – néven emlegették Korzikát. A földközi-tengeri szigetre látogatók manapság is áradoznak a festői hegységről, az illatos macchiáról és az idillikus hangulatú öblökről. Ám a tömérdek sziklavár, a vízbe fulladt völgyek és a kivájt gránitsziklák a nyugati parton viharos múltra engednek következtetni.
Kontinensek rabságában
Korzika a maga 8681 négyzetkilométeres területével – Szicília, Szardínia és Ciprus után – a Földközi-tenger negyedik legnagyobb szigete. Nagy részét hegyek borítják, körülbelül kétharmadát egy ősi kristályos masszívum alkotja, amely egy északnyugat-délkeleti tengely mentén osztja ketté a szigetet. Ennek húsz 2000 m fölé nyúló csúcsa van. Közülük a legmagasabb a Monte Cinto, amely a sziget északnyugati részén 2706 m magasra emelkedik a tőle mindössze 25 km-re lévő Földközi-tenger fölé. A vidék igen zord errefelé, a tájkép jellegzetességei az élénk színű gránitsziklák. A hegyek párhuzamos vonulatai erősen lejtenek nyugat felé, ahol a partot meredek falú, magas sziklákkal és hegyfokokkal tarkított öblök szabdalják.
A sziklás csúcsok és a mély völgyek egy rendkívül mozgalmas korszak tanúi: itt valóban az utolsókból lettek az elsők, azaz a legalsó, legrégebbi keletkezésű kőzetrétegek kerültek legfelülre. Így a korzikai magashegységben olyan kőzetekre bukkantak, amelyek jóval idősebbek, mint napjaink kontinensei vagy óceánjai: a 4-500 millió évvel ezelőtt keletkezett Herciniai-hegység gneisz- és palakőzeteire. De vajon hogy kerültek ide a maradványok?
![]() |
Gránitsziklák Korzika nyugati partján |
Mintegy 140 millió évvel ezelőtt a Tethys kezdett beszűkülni, mivel az Afrikai-lemez észak felé tolódott és összeütközött az Eurázsiai-lemezzel. 100 millió évvel később Korzika és Szardínia őse ebben a „satuban” az óramutató járásával ellenkező irányba elfordult, és erősen összepréselődött. Eközben kőzetrétegei felgyűrődtek, és egymásra tolódtak. Így került a herciniai pala és gneisz a fiatalabb gránitrétegek mellé. Végül ez az új gyűrődéses hegység még jól meg is emelkedett és kissé nyugat felé billent: a Földközi-tengerben egy magashegység született: Korzika.
Víz, napsütés és só – az üreges sziklák rejtélye
Amikor egy nagy sziklatömbből alig marad több, mint egy héjszerű boltozat, az egész világon tafonéról (többes száma: tafoni) beszélnek. Ez az elnevezése a korz tafonare (= átlyukasztani) szóból ered, mivel ez a jelenség sehol másutt nem jelenik meg ennyire tökéletes formában, mint itt. Különösen látványos tafonékat találunk a sziget északnyugati részén, ahol a hegység a tengerpartig ér.
A szakemberek sokáig találgatták, mitől morzsálódik szét egy gránittömb belseje, miközben külső héja sértetlenül megmarad. Ma már egyetértenek abban, hogy ezért a sok csapadék és az intenzív napsütés gyakori váltakozása a felelős. Továbbra is vitatott kérdés azonban, hogy közben a kőzet csak felaprózódik, vagy vegyileg is átalakul. Fontos támpontot nyújt e tekintetben az úgynevezett kemény kéreg, egy legfeljebb milliméteres vastagságú, feketés-barnás patina a kivájt sziklák felszínén. Ez a lakkszerű bevonat vegyi folyamatokra vezethető vissza: a savtartalmú víz a hajszálrepedéseken keresztül behatol a gránitba, és bizonyos anyagokat kiold az ásványokból. Amikor a kőzet felszíne a napsugárzás hatására felmelegszik, ezek az anyagok a vízzel együtt a kő felszínére kerülnek. A víz elpárolog, és a sziklát kívülről vas- és mangán-oxid vonja be, míg a szikla belseje tovább mállik.
![]() |
A Calanches de Piana sziklás öblei a sziget nyugati részén. A káliföldpát és a vas-oxid vöröses-narancsos árnyalatúvá színezi a kőzetet. |
Ile parfumée, az illatos sziget
183 km hosszú és 83 km széles Korzika nem nagy sziget. Mozgalmas földtani története azonban meglepően változatos tájat és rendkívül differenciált éghajlatot hozott létre e kis területen: amikor nyáron a part mentén szárazság és a hőség uralkodik, az általában hófödte magashegységekben továbbra is érezhetően hűvös marad a levegő. Errefelé a kopár, omladékos hegyoldalak és az egykor maláriával fertőzött mocsarak közvetlenül egymás mellett találhatók.
Ezek az eltérő környezeti feltételek gazdag növényvilágot hoztak létre, amelyben megtalálható a havasi gyopár és az olajfa, a fenyő, a bükk és a szelídgesztenye is. 20000-nél is több fajt azonosítottak, közülük számos csak Korzikán honos. Castaniccia, az északi hegyvidék a nagy szelídgesztenye-erdőkről kapta a nevét.
![]() |
A szuhar, korz nyelven mucchiu adta a nevét annak az áthatolhatatlan bozótnak, amely Korzika nagy részét borítja. |
Vízbe fúlt völgyek, sziklavárak és gyapjúzsákok
A földtörténet során legalább kétszer vastag jégréteg fedte Korzika hegyeit, utoljára a mintegy 20 000 évvel ezelőtti jégkorszakban. Erről az eljegesedésről tanúskodik jó néhány hely a szigeten, főleg a magashegységben, ahol a jég V alakú völgykatlanokat gyalult ki.
Ám a nyugati part vadromantikus sziklaöblei, a Calanches vidéke is az eljegesedésnek köszönheti keletkezését. A gigantikus méretű gleccserek annak idején annyi vizet zártak magukba, hogy a tengerszint a mainál 100 m-rel volt alacsonyabb. A jég azonban Korzikán nem ért el a partig, így az olvadékvizekből és a növekvő mennyiségű esőzésekből táplálkozó folyók a magashegység és a part közti nagy szintkülönbség miatt rendkívül nagy eróziós erőt tudtak kifejteni, és mély völgyeket vághattak a hegységbe. Amikor aztán a gleccserek olvadni kezdtek, a tengerszint pedig megemelkedett, e folyóvölgyek alsóbb szakaszai „belefulladtak” a tengerbe.
![]() |
Propriano közelében a gránittömbök sziklavárként tornyosulnak – a jól látható hasadékok támadási felületet nyújtanak az esővíznek, amely idővel elmállasztja a kőzetet. |
A gyapjúzsákokat olykor ingókövek koronázzák. Ezek a szikladarabok azt a benyomást keltik a szemlélőben, mintha a gránittornyok tetején egyensúlyoznának. Némelyek, így a sziget délnyugati részén található Uomo di Cagna (Cagnai ember), több száz tonna súllyal nehezednek egy négyzetméternyinél is kisebb támasztófelületre – de a látszat ellenére nem inognak. Ám egyszer az Uomo is áldozatul esik majd az időjárás viszontagságainak.
0 komment:
Megjegyzés küldése