Az Impalák és a Busmanok Vidéke - A Kalahári-medence

A homok, a só és a napszítta száraz fű vidéke a világ egyik legfigyelemreméltóbb népének ad biztos otthont.

Közvetlenül Dél-Afrika északnyugati régiójának szürke, kavicsos síkságain túl a talaj enyhén lejteni kezd, s a szemlélő elé tárul a természet egyik időtlen remekműve: a barackszínű homoksivatag ősi tengere, amely mintha örökkön-örökké hullámzana…


Ez a Kalahári, a világ legnagyobb egybefüggő homoksivataga, amelyet nem tagolnak köves-kavicsos részek, mint a Szaharát.

A hatalmasságában lenyűgöző szépségű, ősi kultúrák nyomait őrző és hangulatát idéző Kalahári szinte Botswana egész területét elfoglalja; nyugat felé benyúlik Namíbiába, majd észak felé terjeszkedve áthúzódik Angolába, Zambiába és Zimbabwéba.

Az itt élő népek Kgalagadinak, vagyis „vadonnak” nevezik. A vidék olyan óriási, áthatolhatatlan és zárt, hogy rég letűnt civilizációk emlékét is érintetlenül megőrizte. A világ legősibb népének, a busmannak az otthona és vadászterülete ez a homokos vidék. E nép lényegében ugyanúgy él, ahogy 25 ezer évvel ezelőtt. A perzselő hőséghez, a víz hiányához s az élelem szűkösségéhez való elképesztő alkalmazkodóképességük révén tudtak fönnmaradni itt, ahol más menthetetlenül elpusztulnának.

Bár ma már csupán 1000 busman él a Kalahári vadonjában  őseik örökül hagyták ránk sziklafestményeiket, amelyek az egész régióban fellelhetők a szabadon álló sziklákon vagy a barlangokban. A Kalahári északnyugati végében fekvő Tsodilo hegyek csipkézett sziklái és barlangjai nem kevesebb mint 2750 alkotást őriznek mintegy 200 helyszínen. Keletkezésük a Kr. e. VIII. évezredtől a Kr. u. XV. századik terjedő időszakra tehető. Témáik az egyszerű, geometrikus ábráktól az állatok – főként antilopok – és emberek csoportjait ábrázoló kompozíciókig terjednek.

KIVÉGZŐHELY A szomját csillapító vízilovat két oroszlán figyeli. Az efféle vízivóhellnél
a ragadozók lecsapnak áldozatukra, amikor azok inni jönnek.
A busmanok közül sokan a sivatag déli részén éltek, ahol négy ősrégi, kiszáradt vádi, a Molopo, a Kuruman, a Nossob és az Auob kígyóznak homokos sírjuk felé, amely elnyeli őket, még mielőtt elérnék az Orange folyót. E fantommedrek mentén a természet hullámzó dűnéket formázott, amelyeket a homokszemcsék vas-oxid tartalma rézszínűre és vörösre fest. A perzselő hőségben a bozontos farkú rókamanguszta és a többi, földbe vájt lyukban élő állat csak azért jön ki a vackából, hogy élelmet keressen, miközben állandóan résen kell lenniük, nehogy a magasból a ragadozó madarak – pl. a sasok -, a földről pedig a kobrák rájuk támadjanak. A kardszarvú, a dél-afrikai és más antilopok, így az impalák a hosszú szálú füvet legelik a dűnék között, ahol a hőmérséklet, a nyár közepén gyakran meghaladja az 50 C-t.

A Kalahári a világ egyik Pazar emlékműve, amely a tűz, a víz, a szél és a homok különleges erejéről tanúskodik. Körülbelül 65 millió évvel ezelőtt erős mozgások rengették meg a Földet, s vulkáni lávafolyamok árasztották el Dél-Afrika közepét. Ez a kilökődő tengernyi láva, amely helyenként eléri a 8 km-nyi vastagságot, magas hegygerinceket és mély folyóvölgyeket hozott létre.

SIVATAGI VÁDI A Nossob folyó kiszáradt, homokos
medre átkígyózik a Kalahárin. A dűnék között homok-
lakó állatok lelnek otthonra.

Aztán több mint 50 millió éven át a szél és az eső fokozatosan legyalulta a tarajos látképet, a hegyek lekoptak, a völgyek agyaggal és kaviccsal teltek meg. Végül a tengerpart felől fújó szél tömérdek homokot lerakva kialakította a mai, sok színben pompázó síkságot, amelynek délnyugati részén homokdűnék húzódnak.

A Kalahári szárazságát a hideg Benguela-áramlás okozza, amely az Antarktisz felől jön, s Afrika déli részét nyugatról kerüli meg. A jeges tengervíz lehűti az uralkodó szeleket, s azok hidegen nem tudnak annyi nedvességet felvenni, amennyi elég lenne az esőképződéshez a beljebb eső vidékeken.

Az augusztusi és szeptemberi száraz időszakban a Kalaháriban szinte teljesen eltűnik minden felszíni vízforrás, és megkezdődik a létért folytatott heves küzdelem. A sivatag középső és déli részén élő busmanok a kiszárad folyómedrek alján ásnak le, s strucctojás héjába gyűjtik az ott talált vizet. Amikor a föld alatti vízkészletek is elapadnak, a busmanok az elejtett antilopok gyomortartalmából vonják ki a nedvességet. A camma nevű dinnye szintén vízforrás, a busmanok akár 3 kg-t is megesznek belőle egy nap. Ha nagy ritkán eső esik, nádszálon át szívják föl a sziklák és fák üregeiben, odvaiban megülő vizet.


Nagy vándorlások

Szárazsága ellenére a Kalahári hatalmas és változatos állatvilág otthona; nem kevesebb mint 46, a sakálnál nagyobb emlősfaj barangol az óriási síkságokon és a kiterjedt füves legelőkön.

Alig egy évszázaddal ezelőtt kardszarvú antilopcsordák – számukat 50 ezer és több millió közöttire becsülték – tömeges vándorlásba kezdtek a Kalahárin át. Az egyik vonuló csorda olyan hatalmas volt, hogy 210 km hosszú „menetoszlopot” alkotva húzódott, amelynek szélessége 21 km volt.

Még ma is vonulnak karszarvú antilopcsordák a Nossob és az Auob vádijaiban, nyomukban magasra száll az aranyló por. A meder partján, a tüskés fák és bozótok jótékony árnyékában oroszlánfalkák heverésznek, várják az éjszakát, hogy vadászatra induljanak.

Legelő karszarvú antilopcsorda
Az erős felépítésű karszarvú antilop úgy is életben marad, ha csak ritkán iszik vizet. Ezt annak a természetadta „légkondicionálójának” köszönheti, amely a testhőmérsékletét szabályozza.

A rekkenő nappali hőségben az antilop ki- és belégzésével gyorsan áramoltatja a levegőt, amely a vérerek bonyolult rendszerén halad át, miközben lehűti az agyba áramló vért. Ugyanakkor az állat testhőmérséklete megemelkedhet – így elmarad az izzadás, és mindez jelentős vízmegtakarítással jár.


Összhangban a Kalahárival

A nomád, vadászó-gyűjtögető életmódot folytató busmanok egykoron Dél-Afrika nagy részét benépesítették. A bantu nyelvű népek időszámításunk kezdetén meginduló nagy expanziója azonban jelenlegi területükre, a Kalahári-medencébe szorította őket vissza. Ma már csak mintegy 70 ezren maradtak, s közülük is csak kevesebb mint 2000 ember él pusztán vadászatból, gyűjtögetésből.

E sivataglakók talán a világ legjobb környezetvédői. Hisznek abban, hogy ha a környezetüket kizsákmányolják, kihívják maguk ellen a Legfelsőbb Lény haragját.



Ezért a busmanok csak annyi vadat ejtenek el és annyi élelmet gyűjtenek be, amennyi életben maradásukhoz szükséges. A közép-afrikai pigmeusokhoz hasonló termetű busmanok bőre fakósárga, arcuk lapos. Specifikusan, anatómiailag alkalmazkodtak a sivatagi élethez. Egyes busmanoknál (rendszerint nőknél) a szervezet zsírtartalékai a far tájékára összpontosulnak (zsírfarúság) – ez az „éléskamrájá”-juk, itt „raktározzák” el a bőség idején elfogyasztott nagy mennyiségű élelmet.

A nők és a gyerekek idejük nagy részét nedvességet tartalmazó növények és fogyasztható kis állatók begyűjtésével töltik. Egy busman gyerek 200 különféle növényt tud megkülönböztetni és megnevezni.

Megjegyzés küldése (0)
Újabb Régebbi