Egy Pakisztánban előkerült figyelemre méltó fosszílialelet új felismerésekkel szolgál a bálnák korai életéről.
Már közel volt az ellés időpontja, de egy természeti katasztrófa következtében a vemhes nőstény elpusztult. 47,5 millió évvel később aztán paleontológusok a magzattal együtt felfedezték az állat megkövesedett maradványait Pakisztánban. Alig egy kilométerre egy csaknem 2,6 méter hosszú, hím egyed maradványait is megtalálták, amely szintén a katasztrófa nyomán veszett oda.
Az őskori természeti csapás azonban a tudomány számára igazi áldás. „Még soha nem tártak fel ennyire teljes ősbálna-fosszíliát” – mondja Philip Gingerich, az University of Michigan munkatársa, aki a 2000-ben és 2004-ben feltárt leleteket mostanáig vizsgálta.
A bálnák feltehetően a párosujjú patásoktól származtak, így ugyanazon ősökre vezethetők vissza, mint a vízilovak és a disznók. A Maiacetus inuus – ez a pakisztáni lelet hivatalos neve –négy lábbal rendelkezett, összekötő kapocsként ékelődik a mai tengeri emlősök és szárazföldi elődjeik közé. A lelet arra enged következtetni, hogy az átmenet a tengeri életbe a közép-eocén idején, csaknem 50 millió évvel ezelőtt történt.
A maiacetus képes volt lábain mászni, azonban többnyire a vízben élt, mivel a megnyúlt ujjízületei jobban megfeleltek az úszásnak. Feltehetően inkább evezett, és nem siklott a mai bálnákhoz hasonló eleganciával az óceánokban. Az utódok világrahozatalához az emlős nyilvánvalóan a szárazföldet választotta: a borjai ugyanis fejjel előre születtek, a vízben így megfulladtak volna.
A mai bálnák farokkal előre hozzák világra utódaikat, amelyek így rögtön a felszínre úszhatnak levegőért. Csakúgy, mint utódai, az ősbálna is már embrióként kifejlett fogazattal rendelkezett. A kutatók ebből arra következtetnek, hogy a fiatal egyedek már röviddel születésük után vadásztak, és nem csupán anyatejjel, hanem halakkal és hússal is táplálkoztak.
Már közel volt az ellés időpontja, de egy természeti katasztrófa következtében a vemhes nőstény elpusztult. 47,5 millió évvel később aztán paleontológusok a magzattal együtt felfedezték az állat megkövesedett maradványait Pakisztánban. Alig egy kilométerre egy csaknem 2,6 méter hosszú, hím egyed maradványait is megtalálták, amely szintén a katasztrófa nyomán veszett oda.
Az őskori természeti csapás azonban a tudomány számára igazi áldás. „Még soha nem tártak fel ennyire teljes ősbálna-fosszíliát” – mondja Philip Gingerich, az University of Michigan munkatársa, aki a 2000-ben és 2004-ben feltárt leleteket mostanáig vizsgálta.
 |
| A nőstény ősbálna fosszíliája (vörös, szürke-bézs) a magzattal (kék). Az anyaállatot nem sokkal a szülés előtt érte utol a végzet, valószínűleg egy természeti katasztrófa formájában. |
A bálnák feltehetően a párosujjú patásoktól származtak, így ugyanazon ősökre vezethetők vissza, mint a vízilovak és a disznók. A Maiacetus inuus – ez a pakisztáni lelet hivatalos neve –négy lábbal rendelkezett, összekötő kapocsként ékelődik a mai tengeri emlősök és szárazföldi elődjeik közé. A lelet arra enged következtetni, hogy az átmenet a tengeri életbe a közép-eocén idején, csaknem 50 millió évvel ezelőtt történt.
A maiacetus képes volt lábain mászni, azonban többnyire a vízben élt, mivel a megnyúlt ujjízületei jobban megfeleltek az úszásnak. Feltehetően inkább evezett, és nem siklott a mai bálnákhoz hasonló eleganciával az óceánokban. Az utódok világrahozatalához az emlős nyilvánvalóan a szárazföldet választotta: a borjai ugyanis fejjel előre születtek, a vízben így megfulladtak volna.
 |
| A mai tengeri emlősök ősének négy lába volt és utódait a szárazföldön hozta világra. |
A mai bálnák farokkal előre hozzák világra utódaikat, amelyek így rögtön a felszínre úszhatnak levegőért. Csakúgy, mint utódai, az ősbálna is már embrióként kifejlett fogazattal rendelkezett. A kutatók ebből arra következtetnek, hogy a fiatal egyedek már röviddel születésük után vadásztak, és nem csupán anyatejjel, hanem halakkal és hússal is táplálkoztak.