 |
| Daniel Boone, a legendás prémvadász - Cooper Bőrharisnya regénye nyomán - "Bőrharisnya regényeknek" nevezetett indiántörténetek révén lett világhírű. (Egy ilyen könyvből származik az itt látható kép is. |
Ha valaki igazi prémvadász, annak úttalan vadonon keresztül kell átverekednie magát. A legjobb, ha stílusosan bőrruhát ölt magára, a fejére pedig mosómedvebundából készült sapkát tesz. Néhány elmosódott nyomból minden kiolvas – mindegy, hogy egy medvét követ, vagy telepesek szekérkaravánját vezeti a vadnyugaton.
Tanítómestere a vadon
Daniel Boone birtokában volt ezeknek a tulajdonságoknak. 1734. november 2-án született Pennsylvániában, egy kis fagerendás házban. A környezet tökéletesen alkalmas volt arra, hogy megteremtse karrierjének alapjait. Már gyermekkorában lándzsát faragott magának, s kisebb vadakat ejtett el. Az írás-olvasás és más iskolai foglalatosságok iránt – amelyekkel nénikéje traktálta – nem mutatott különösebb érdeklődést. A fiú, aki tizenkét esztendősen kapta meg első puskáját, szívesebben töltötte idejét az erdőkben. Az indiánoktól – akikkel kalandozásai során összetalálkozott – sokat tanult a vadászat és a nyomolvasás terén.
Élet a szekérkaravánban
Amikor Daniel tizenöt éves lett, családja az észak-karolinai Yadkin folyó mellé települt – az utazás egy évet vett igénybe. A ringó mezők, a homokos préri és a sötét erdők tovább erősítették a fiú kalandvágyát. Alig telt bele néhány év, s a férfivá lett Daniel Boone telepesek szekérkaravánjainak kísérgetésével kereste a kenyerét.
Az első megbízatása mégis katonai természetű volt: 1755-ben az angolok amerikai földön harcoltak a franciák ellen. Edward Braddock angol tábornok felkerekedett, hogy meghódítsa a mai Pittsburgh közelében fekvő francia erődítményt, Duquesne-et. Kíséretében ott volt Daniel Boone is: egy élelmiszerekkel megrakott kordét vezetett, megjavította a kantárzatot, s helyrehozta a sérült szekereket. A vállalkozás szerencsétlenül végződött. Braddockot és embereit egy támadás során meggyilkolták, csak kevesen tudtak megmenekülni, de köztük volt Boone is.
Talán épp ez a trauma csökkentette egy időre a fiatalember kalandvágyát. Mindenesetre nem sokkal később megnősült és letelepedett. Tíz éven át Boone a családjának, gazdaságának és a vadászatnak szentelte az életét. Csakhogy a tudatalattijában állandóan ott munkált egy álom: bölények és szarvasok népesítik be a tájat, a szabadság és a kalandok vidéke ez, egy olyan térség, amely az Appalache-hegység vonulatai mögött vár rá…
Út a vadonon át
1769-ben Daniel Boone néhány cimborája társaságában nekivágott, hogy megtalálja ezt az Ígéret Földjét. Nem ők voltak az első fehérek, akik Kentuckyt felkutatták. De ők voltak azok, akik utat törtek oda. Útvonaluk Wilderness Road (a vadonon átvezető út) néven vonult be a történelembe. Ekkor ez az út még nem volt több egy ősrégi, járhatatlan indián ösvénynél, amely az Appalache-hegységen át vezetett.
De 1775-ben Boone egy kereskedelmi társaságtól azt a megbízatást kapta, hogy építse ki a csapást. Fejszével vágtak embereivel utat a vadonba, közel ötszáz kilométeren át, mélyen be Kentucky szívébe. Kisvártatva már kocsik gördültek végig itt nyugat felé, tömve telepesekkel és szerszámokkal. Az első jövevények között ott van Boone és családja is. A Wilderness Trail (a vadonon át vezető ösvény) végén, egy kis településen leltek otthonra, amelyet alapítójáról Boonesborónak neveztek el.
A vérszerződés
De a területet lakó indiának harcba szálltak a betolakodókkal, és megtámadták a települést. A sóni harcosok két másik lánnyal együtt elrabolták Boone leányát is. Apja azonnal üldözőbe vette őket, s meglepetésszerű támadással mindhármukat kiszabadította. De nem sokkal később a prémvadász maga is fogságba esett. Nyomkeresőként és vadászként megmutatkozó képességei révén – az alatt a négy hónap alatt, amit a sóni faluban eltöltött – olyan nagy tekintélyt szerzett magának, hogy a törzsfőnök, Fekete Hal még a családjába is befogadta. talán még vérszerződést is kötöttek. De amikor Boone tudomást szerzett arról, hogy a törzs újabb támadásokat tervez a fehér telepesek faluja ellen, megszökött az indiánoktól.
Harc az indiánokkal – és az ügyvédekkel
Boonesboróba visszatérve megszervezte a védelmet. Megerősítette a cölöspsort, és tartalékokat halmozott fel. Végül aztán a kapuk előtt valóban ott álltak a sónik. Napokon át folynak a tárgyalások. 1778. szeptember 9-én már karnyújtásnyira voltak a megegyezéstől. Ám az egyik telepes hirtelen úgy érezte, hogy az egyik sóni fenyegeti őt. Lövés dördült, majd valóságos sortűz következett – sokáig dúlt a harc. A sónik nyolc napon át ostromolták a települést, s megpróbálták felgyújtani. Harcosaik egymás után estek el a fehérek golyózáporában. Szeptember 18-án azonban visszavonulnak, így a telepesek megmenekültek.
 |
| J. F. Cooper indiánregényeibe a fehér ember harca az indiánokkal mindig tele van drámai helyzetekkel. |
Így aztán a vadászat maradt egyetlen vigasza. Két évvel halála előtt, 1820. szeptember 26-án még láttak, amint puskájával az erdőt járta. A Wilderness Roaddal és emlékeinek ötvenedik születésnapján (1784) való kiállításával kettős emlékművet állított magának. Indiánregényeiben James Fenimore Cooper is megörökítette Daniel Boone alakját (Bőrharisnyaként), s ezzel halhatatlanná tette. A mosómedvebundából készült prémes sapkát – Bőrharisnya jelképét – Boone feltehetően sosem hordta.