2015. május 1., péntek

Szakszervezet - Világ Dolgozói, Egyesüljetek!

A XIX. század elejétől kezdve a munkások szervezetekbe tömörültek, hogy így harcoljanak a jobb munkakörülményekért szakmájukban vagy iparágukban; végső fegyverük a sztrájk volt. A szakszervezetek olyan erővé váltak, amellyel a munkaadóknak is számolniuk kellett.


Az angliai ipari forradalom korai szakasza legfontosabb vállalkozóinak, a pamutfonodák tulajdonosainak haszna 1780 és 1820 között hússzor gyorsabban növekedett, mint a dolgozóiknak kifizetett bérek. A munkások, köztük nők és gyermekek napi 12 órát voltak kénytelenek robotolni a gyárakban és bányákban. Egy manchesteri orvos úgy jellemezte a pamutfonodai munkásokat, mint „emberi lények egy elfajzott, csökevényes, gyönge és elkorcsosult fajtája – férfiak és nők, akik sohasem lesznek öregek, és gyermekek, akik sohasem lesznek felnőttek”.

Európa uralkodó osztályai az 1789-es francia forradalom óta mind jobban féltették kiváltságaikat, és ezért minden olyan munkásegyesülést törvényen kívülinek minősítettek, amelyek jobb körülményekért, rövidebb munkaidőért és magasabb bérekért szálltak síkra.

A brit Vasúti Dolgozók Szakszervezetének
1912-ben kiadott oklevele is szakszervezeti
mozgalom önbizalmának és elszántságának
az erősödését jelezte.
Nagy-Britanniában 1825-ben legalizálták a szakszervezeteket, és azok gyors egymásutánban jöttek létre a különböző iparágakban. Az újonnan szerzett szabadsággal az első között éltek a fonodai dolgozók és a hajógyári munkások, akik szinte azonnal sztrájkba léptek. Robert Owen szocialista reformer ambiciózus kísérlete, hogy az összes munkást egy Nagy Egyesített Nemzeti Szakszervezet (1833) zászlaja alatt egyesítse, kudarcot vallott, viszont a munkások Európa-szerte követni kezdték az angol példát. A XIX. század végére a szakszervezetek működését már szinte valamennyi nyugat-európai országban engedélyezték.

Az Egyesült Államokban a Munka Lovagjai a XIX. század végén az egyenlő munkáért egyenlő bért elv megvalósítását, a nyolcórás munkaidő bevezetését és a gyermekmunka betiltását követelték. A Nemzeti Munkásegyesület már 1866-ban megalakult, de csak az 1935. évi országos munkaügyi törvény ismerte el a dolgozók jogát arra, hogy szakszervezetekbe tömörüljenek.

A szakszervezetek tagjainak végső, leghatásosabb fegyvere a sztrájk. A XX. század két legnagyobb zavarokat okozó sztrájkjai az 1926-os brit általános sztrájk, illetve az 1968-as párizsi tömeges sztrájk volt. Az előbbi a Szakszervezeti Kongresszus felhívása alapján kezdődött azzal a céllal, hogy támogassa a bányászoknak a bérek tervezett csökkentése és a munkaidő tervezett növelése elleni tiltakozó akcióit. A jelszavuk ez volt: „Egy fillért sem a bérből, egy percet sem a naphoz!” Kétmillió munkás szüntette be a munkát, de a sztrájk kilenc nap után kudarcba fulladt. Sikertelenségét az alapvető szolgáltatások biztosításáról gondoskodó felső- és középosztálybeli önkéntesek tevékenysége, és a fegyveres erők kormányhoz való hűsége okozta.

A sztrájk ereje

Az 1968-as párizsi sztrájk, amelynek során ritkán látott szövetség alakult ki a munkások és a diákok között, részben a munkások érdekeinek védelmében tört ki, részben pedig a Charles de Gaulle kormánya elleni általános tiltakozásként. A párizsi Larin negyed utcáin barikádokat emeltek, a rohamrendőröket Molotov-koktélokkal és felszedett kockakövekkel dobálták meg. A sztrájk kis híján nemzeti felkeléssé szélesedett, és nagy szerepe volt de Gaulle következő évi lemondásában is.

Jimmy Hoffa amerikai szakszervezeti aktivista 1957-ben sikeres kampányt folytatott azért, hogy őt válasszák a fuvarozók szakszervezetének elnökévé.
Az Egyesült Államokban a szakszervetek által elért eredmények ellenére az utóbbi évtizedek legismertebb szakszervezeti vezetőjére főként a korrupciós ügyei miatt emlékeznek. Jimmy Hoffát, a fuvarozók szakszervezetének vezetőjét a bíróság család, sikkasztás és az esküdtszék manipulálása miatt ítélte el, és 1967-től négy évet töltött börtönben, Szabadulása után eltűnt, valószínűleg meggyilkolták.

Az 1980-as évek óta a szakszervezeti mozgalom hanyatlásának indult a nyugati világban. Meggyengült helyzetét részben azok a törvények okozzák, amelyek az ipar versenyképességét hivatottak növelni. Ma már a munkaerőpiac a rugalmasabb. A gyors közlekedés korában a munkaadók a világ részéről felfogadhatnak dolgozókat. Az említett tényezők mellett a gazdasági visszaesés okozta nagyarányú munkanélküliség is hozzájárult ahhoz, hogy a kollektív alku sokat veszített erejéből.

0 komment:

Megjegyzés küldése