2014. április 25., péntek

Amikor a Világ Gurulni Kezdett

A kerekes teherszállítás technikája példa nélküli a természetben. És mégis annyira kézenfekvőnek bizonyult, hogy a kőkorszakban egyszerre több helyen is feltalálták.

John Keogh jogász 2001. június 13-án be tudta bizonyítani: a „szállítást elősegítő, kör alakú berendezés” az ő személyes szellemi tulajdonát képezi. Az ausztrál szabadalmi hivatal ugyanis gyorsított eljárásban igazolta, hogy ő találta fel a kereket és a négykerekű kocsit. A szabadalom sorszáma: 2001100012.

KERÉK EGY OLYAN KOCSIRÓL, amely hozzávetőleg 3800 évvel a bronzkorban, Észak-Németország vidékein gurult. A tárcsákat kemény égerfából faragták, a cserélhető kerékagyperselyek viszont puha nyírfából készültek - valószínűleg azért, mert ezek biztosították a tengely kenését is.
Keogh tréfájának hazáján kívül is híre ment, és sokakat megmosolyogtatott. 2001 októberében a szabadalmi hivatal és Keogh együttesen megkapta a technológiai IgNobel-díjat is. Ha kimondjuk az ironikus kitüntetés nevét, az úgy hangzik, mint az angol ignoble szó, amelynek jelentése „érdemtelen”. A díjátadás a híres és tekintélyes Nobel-díj paródiája.

Az IgNobel-díj olyan tudományosan érdekes teljesítményeket díjaz, amelyeket „nem lehet, de nem is igazán kellene megismételni”. Ez pedig igaz a kerék feltalálásra is. Ezt ugyanis nem John Keogh, hanem a korai kőkor „innovátorai” eszelték ki – csak azóta senkinek nem jutott eszébe szabadalmaztatni.

Ma a jelenlegi Irakban, az Eufrátesz és a Tigris déli vízgyűjtő területein talál kisebb agyagtáblácskák számítanak a kerék ősi bizonyítékainak. A Kr. e. 3400 tájékán élt emberek motívumokat nyomtak az eredetileg puha anyagba, amelyeket ma a tudósok szánként, csúszkaként értelmeznek. Ami különleges: némely ilyen csúszka alatt kerek lenyomatok láthatók. A tudósok számára ezek a gurulás és a kerék bizonyítékai.

Legfőképpen e jelek támasztották alá azt a feltételezést is, hogy a kerék és a kocsi a két folyam mentén kialakult kultúrából származik, és innen jutott Európába. Ez az elképzelés hibátlanul illeszkedett ahhoz az elmélethez, miszerint az emberi fejlődés mindig a magaskultúrákból indul ki.

Ez a hipotézis azonban csaknem 20 éve megingott. Egyre több európai lelet datálható ugyanis a Dél-Mezopotámiában találtakkal azonos időszakra. Az Irakból származó agyagtáblácskák pedig már nem is a legrégebbi leletek: 1989-ben Észak-Németországban egy sírhely alatt olyan nyomokat fedeztek fel, amelyek több régész szerint egyértelműen 1,10-1,20 méteres távolságban elhelyezkedő, forgó kerekek lenyomatai. A nyomok a Kr. e. 3650-től Kr. e. 3400-ig tartó időszakból származnak. Ezzel pedig a kerekes járművek legidősebb közvetlen bizonyítékai közé tartoznak.

Egy edény a lengyelországi, Krakkótól északkeleti irányban fekvő Bronocice-ből szintén ebből a korból származik. A kerámia keskeny nyakán olyan jelenetek találhatók, amelyeken az archeológusok négykerekű kocsiként értelmezhető alakzatot vélnek felfedezni. További jelet – amely arra utal, hogy Közép-Európa népei a korai kőkorban fejlettebbek voltak, mint ahogy azt eddig feltételeztük – a kontinentális Európa északi részeinek mocsárvidékein húzódó fautak maradványai szolgáltatnák.

CSAKNEM 5000 ÉVVEL EZELŐTT ezt a két tengelyt tölgyfából készítették. A leletet egy észak-németországi mocsárban tárták fel.
Ekkoriban feltehetően több mint 200 ösvényből álló hálózat terült el ezen a vidékeken. A legöregebb mocsári út mintáit radiokarbon módszerrel négy laboratóriumban is Kr. e. 4600-ra keltezték.

Ma ezért a kelet vidékein kifejlesztett kerék elméletével a „policentrizmus” ötlete áll szemben. Ez annyit jelent, hogy az emberek azonos korban, egymástól függetlenül, eltérő helyeken is hasznosították a forgómozgás elvét.

A fellelt maradványok alapján ehhez négy régió jön számításba:
az ókori Mezopotámia, vagyis az Eufrátesz és Tigris menti alföld, a Perzsa-öböltől Kurdisztánig;
az észak-német – lengyel térség;
Kelet-Európa déli tájain (ahol a mai Bulgária területén agyagkerék-modelleket tártak fel);
az Alpok előtere (sziklarajzok és fából készült tárcsakerekek).

A kerék az ember ősi és saját találmánya

Sehonnan sem lehetett lekoppintani, a természetben ugyanis nem található rá példa. Akármennyire is praktikus, az evolúció során soha nem alakult ki a kerék. Igaz, egyes állatfajok forgómozgással változtatnak helyet. Az arany kerekes pók (Capaarachne aureoflava) például veszély esetén képes behajlított lábainak koszorújában legurulni egy lejtőn. ezzel azonban még nem a kerék elvét követi: az ugyanis egy statikus tengely körül forog szabadon 360 fokban. Élőlények esetében ez persze elképzelhetetlen, mivel a biológiai szövetek rá vannak utalva a folyamatos anyagcserére.

De vajon hogyan fejlesztette ki akkor a kereket az ember? És mindenekelőtt: miért? Ezzel a kérdéssel rendszerezetten mindössze alig több mint 100 éve foglalkoznak tudósok. Az európai országok lakóinak hosszú időn át elképzelhetetlen volt a kerék nélküli élet – a kerék maga számukra egyidős volt az emberrel. Még a 19. század elején is úgy tartották, hogy Ádám és Éva röviddel bűnbeesésük után gondoltak ki egy kerekes járművet. És hogyan építhette volna meg Noé hatalmas bárkáját anélkül, hogy kocsikkal hordja össze az építőanyagot?

Elsőként 1875-ben Franz Reuleaux zürichi gépészmérnök professzor sejtette meg, hogy a kocsi és legfontosabb alkotóeleme, a kerék csak fokozatosan, lépésről lépésre alakult ki a fiatalabb korokban.

A kereket és a kocsit különböző felismerések és fejlesztések egyesítették: a rotáció elve, a szállítást elősegítő kocsiszekrény és az emberek vagy állatok által biztosított vonóerő. Elég valószínűtlen, hogy a kerék és a kocsi egyetlen ötletként, egy feltaláló agyában született volna meg. Az innovatív teljesítmény sokkal inkább lehetett több elem összekapcsolódásának eredménye.

EGY 60 CENTIMÉTER ÁTMÉRŐJŰ kocsikerék töredékei, amely egy régészeti leletvidéken, településmaradványok között maradt fenn Délnyugat-Németországban. Két részből állt, amelyeket kónikus, betolható léc tartott össze. A mélyedéseket még fel lehet ismerni.
A rotáció elve legkésőbb a kora kőkor óta volt ismert az ember számára. A fazekaskorong legöregebb elődeinek számító leleteket – hatezer évükkel – a Közel-Keleten tárták fel a régészek. Úgynevezett orsókat már a Kr. e. 5500 és Kr. e. 4800 közé eső évekhez is hozzá tudtak rendelni. ezek kerek korongok, középen egy merev tengelyhez rögzítve, amelyre a ruhák elkészítéséhez használt szálakat tekerték fel.

A kocsiszekrény elődei feltehetően szánok voltak, amelyeket a szintén húzott csúszkákhoz hasonlóan lapos rakodófelületükön lehetett húzni a talajon: a csak egyik végén tartandó hordágyhoz hasonlóan. Etnológiai összehasonlítások alapján e berendezések minden bizonnyal már évszázadokkal – ha nem évezredekkel – a kerekek előtt ismertek lehettek, helyváltoztatásra azonban nem igazán voltak alkalmasak, mivel egyenetlen talaj esetén hatalmas húzóerőt kellett kifejteni.

Persze állatokat is be lehetett fogni a teher elé. A kőkor emberének azonban ez a lehetőség még nem állt akadálytalanul rendelkezésére: az állatokat szoktatni kellett az emberekkel való munkára, és be kellett őket tanítani. Ráadásul a húzóerő átadásához valamilyen szerkezetre is szükség volt az állat és rakodófelület között. Mindamellett a régészek minden olyan térségben találtak haszonállatokra, például szarvasmarhákra utaló jeleket, ahol a kerék és a kocsi korai jeleit is feltárták.

Amikor aztán a kőkori mérnököknek sikerült ezeket a különböző elemeket egy működőképes kocsiban egyesíteni, hatalmas erejű segédeszközre tettek szert, és minden bizonnyal hamar gazdasági előnyökhöz jutottak. Hiszen akinek volt kocsija gyorsabban össze tudta gyűjteni a termést, és nagyobb távolságokat átívelve is gyorsabban tudott árut cserélni

Az első kocsik emellett feltehetően az erős szociális differenciálódáshoz is hozzájárultak. A kocsi gazdasági előnyeihez vélhetően nagyobb társadalmi tekintély is tartozott. Eleinte a számos síremlékben talált műalkotásból következtetve a kocsi szakrális, szertartásos célokat is szolgált.

CSAKNEM 4500 ÉVES ez a sumér ábrázolás, amely egy nehéz, tárcsakerekű hadi fogatot ábrázol, és a mai Irak területén található Ur királysírjaiból származik.
A több kereket kombináló és azokat kocsivá fejlesztő embereknek mindenekelőtt megfelelő körülményekre, például vonóerőre volt szükségük – és persze a kocsi iránti igényre. Ez a szükséglet pedig az európai erdők, mocsarak és sztyeppék egyes falvaiban bizony feltehetően nagyobb volt, mint a magas fejlettségi szintű kultúrákban.

Így Kolumbusz előtti Amerika civilizációi számára sem volt ismeretlen a kerék elve. Ezt kis állatfigurák mutatják, amelyeket négy kis keréken lehetett gurítani, és feltehetően kultikus események idején játszottak szerepet. Ennek ellenére ott nem maradtak fenn kocsira utaló bizonyítékok. Lehet, hogy alig jelentett előnyt. Vagy egyszerűen hiányzott a megfelelő húzóerő – sok helyütt a kutya volt a legnagyobb háziasított állat. Másrészről az Andok durva tájainak egy kocsi sem bírt volna huzamosabb ideig ellenállni. Feltehetően ezért használták inkább a lámákat teherhordóként, és mondtak le a guruló helyváltoztatásról.

Hosszú ideig az egyiptomiak sem érdeklődtek a kerék iránt, holott szoros kapcsolatban álltak más élő-ázsiai népekkel. A jószágokat s az embereket főleg a Níluson hajóval vagy szánokkal szállították.

Csupán Kr. e. 1700 tájékán fedezték föl a kerék nyújtotta előnyöket: hazájuk északi részein, Levante virágzó városállamaiban ismerkedtek meg a küllős kerekeikkel, lófogataikkal és kifinomult szíjazásukkal különösen modernnek számító kétkerekű harci kocsikkal, amelyek már nem igazán hasonlítottak a kőkor kezdetleges fogataira.

Az egyiptomiak aztán fordulékony harci eszközzé fejlesztették tovább szomszédaik kerekeit és kocsijait. Ez lehetővé tette az íjászok mozgékony bevetését, és így magas árat ért. „Egyiptomból a kocsit hatszáz ezüstért hozták fel” – olvasható az Ótestamentumban, a Királyok Könyvében, amelynek tartalma történelmileg Kr. e. 950-re tehető.

Ezzel a kerék végérvényesen az emberiség technikai fejlődésének kulcsává vált. „Ha valami folytán elveszítenénk a kereket, akkor (az újkor technikájából és iparából) nem sok marad” – ítélte meg 1883-ban a fizikus Ernst Mach a mechanikáról írott könyvében: „Minden eltűnik. A rokkától a rokkagyárig, az esztergapadtól a hengerműig, a talicskáktól a vasútig, semmi nem létezne.”

A NÉGYKEREKŰ KOCSIKAT formázó agyagmodelleket Kr. e. 3000 táján készítették. Régészek Magyarországon, Budakalász környékén bukkantak rájuk.
A kerék szabadalmazása körül tréfa időközben már a múlté: 2003-ban anélkül függesztették fel Keogh szabadalmát, hogy valaha is bezsebelt volna érte jogdíjat. A jogász csupán ellenőrizni akarta, hogy Ausztráliában valóban olyan hiányosan zajlik-e a szabadalmak kiadása, mint ahogy azt ő gondolta. A precedensértékű úgy hivatott ugyanis felfedni e hiányosságokat és biztosítani, hogy az emberiség ősi találmányait senki se szabadalmaztathassa.

0 komment:

Megjegyzés küldése