2014. január 9., csütörtök

„Nagy várakozások”: A Gyermekkor Arcai

A gazdagok gyermekei általában fényűzésben, védett körülmények között nőhettek fel, míg a szegény gyerekek már kicsi koruktól dolgozni voltak kénytelenek. De persze a felnőttek nem mindig látják ugyanolyannak a gyermekkort, mint a gyerekek.

Az 1630-as évek táján egy gazdag német családról készült festmény a gyermekeket apró felnőttekként, felnőttruhába öltöztetve ábrázolja. 
A gyermekkornak két egészen különböző arca van: az egyik az, ahogyan a kicsik átélik, a másik pedig az ahogyan a felnőttek – a szülők, a nevelők vagy a költők – elképzelik azt. A „kétféle” gyermekkor persze nem feltétlenül egyforma. A viktoriánus kor festői például többnyire érzelgősen viszonyultak a gyermekkorhoz, a felhőtlen örömök koraként festették meg, de önéletrajzíró kortársaik közül jó néhányan úgy emlékeztek vissza gyermekéveikre, mint a kegyetlenség, az elhanyagoltság és a szenvedések időszakára.

Elég nehéz lenne pontosan meghatározni, milyen is lehetett a gyermekkor az emberi történelem hajnala és a középkor közötti időszakban, mivel erről a kérdésről nem sok feljegyzés maradt fenn. A görög gondolkodók például nagyon fontosnak tartották az oktatást, de a gyerekekről nem sokat írtak – talán azért nem, mert a kicsikkel főként a nők és a rabszolgák foglalkoztak. A századok során a jobb módú emberek csak ritkán látták gyermekeiket, hiszen dadák és nevelők foglalkoztak velük. Ez a szemlélet élesen elüt a maitól, ugyanis a XVIII. század végétől, a romantika megjelenésétől az emberek egyre jobban kezdtek érdeklődni a gyerekek és azok látásmódja iránt.

Dolgozó gyermekek

Az európai társadalmak soha nem büszkélkedtek a gyermekkorral. Az újszülöttek jelentős hányada, gyakran a fele is meghalt, mielőtt elérte volna az ötesztendős kort, és emiatt szüleik nemigen akartak túlzottan sok érzelmet pazarolni rájuk. Ráadásul a különböző társadalmak mindig is nagymértékben alkalmazták a gyermekmunkát. A gyermekek többségét nem lehetett éveken át kényeztetni, iskolába járatni – amint elég nagyok lettek hozzá, munkához kellett látniuk a földeken vagy a szövőszék mellett, illetve az ipari forradalom után a gyárakban vagy a bányákban.

A gyerekeknek mielőbb fel kellett nőniük – a szegényebb országokban ez még ma is így van. A XVIII. századi Nagy-Britanniában például gyakran már tízéves koruk előtt tanoncnak adták a fiúkat, a lányokat pedig szolgálónak. Otthon és az iskolában is rendszeresen megverték őket vagy kegyetlenkedtek velük. Ezt a fajta bánásmódot bátorították a papok és a tanítók is. „Pálca nélkül elromlik a gyermek”, hangzott a jelszó.

A középkorban az ember életének négy fő korszakát különböztették meg: kisgyermek, serdülő, férfi és öregember.
Az eredendő bűnben hívő keresztények egyáltalán nem tartották ártatlannak a kisgyermekeket. A metodista egyházat megalapító John Wesley anyja például így dicsekedett gyermekeivel: „Amikor elérték az egyesztendős kort (vagy a fiúk esetében még korábban), megtanulták, hogy félni kell a pálcától, és azt is, hogy sírniuk csak halkan szabad.” Az alacsonyabb osztályokba tartozó gyermekek különösen félelmetes személyekként ismerték meg szüleiket.

A XVIII. század végén a munkáscsaládban született Francis Place-t például gyakran addig verte az apja, amíg a bot el nem tört rajta. William Hutton, aki felnőttkorában kemény üzletemberként volt ismert, azt írta emlékirataiban, hogy az anyja soha életében nem ölelte vagy csókolta meg; ez valószínűleg egyáltalán nem volt szokatlan abban a korban. Amikor pedig az édesanyja meghalt, a dadája így feddte meg a fiút: „Ne sírj, hamarosan te is követni fogod!” Hutton később azt írta: „Már a bölcsőtől kezdve közgazdász voltam.” Az érzelmeket felesleges luxusnak tartották. Sok családban elvárták, hogy a kicsik némán álldogáljanak szüleik jelenlétében; az engedelmesség mindennél fontosabb volt.

A helyzet azonban lassan változni kezdett. Az a nézet, miszerint a gyermekkor különleges állapot, nagyon régi múltra tekinthet vissza. Ebben a kereszténységnek is fontos szerepe van a gyermek Jézus dicsőítése miatt és azon keresztény hiedelemnek köszönhetően, hogy a kisgyermekek és a csecsemők szájából olykor az igazság szól.

Az efféle elképzeléseket a XVIII. század egyes gondolkozói is támogatták, különösen a francia Jean-Jacques Rousseau, aki azzal érvelt, hogy az ember szabadnak születik, és hogy a gonosz nincs eleve jelen a lelkében, csak később, a romlott társadalommal való érintkezés következtében fészkeli be magát oda. A gyerekek tehát természetüktől fogva jók, a megfelelő neveltetés esetén meg is őrizhetik ezt az erényt. Ettől kezdve két nevelési szemlélet indult fejlődésnek.

A XIX. század végén azonban a szegények gyermekeinek már idő előtt gyárakban kellett dolgozniuk.
Az egyik irányzat hívei úgy vélték, a gyermekeknek mindenben a kedvükre kell tenni, és a gyermekkorra csak túlfűtött érzelmekkel lehet visszatekinteni. William Blake a Dalok az ártatlanságról és a tapasztalatról című művében a gyermekeket látnak tekintette, és elítélte azokat, akik fiukból kéményseprőt akarnak faragni. William Wordsworth pedig egyenes azt állította: a kisfiú a férfi atyja, vagyis lényegében nagyobb bölcsességet tulajdonított az ifjaknak, mint az öregeknek.

Ezeknek a nézetek kövezték ki az utat annak a XIX. századi elképzelésnek, amely szerint a gyermekkor varázslatos időszak, amelyre nosztalgiával és szomorúsággal kell visszatekinteni. A növekvő anyagi jólét, valamit az otthonra és a szűkebb értelemben vett családra mint az érzelmi melegség és az örömök fészkére áthelyeződő hangsúly is sokat segített a társadalom gyermekközpontúvá formálásában.

Az oktatás fejlődése

Egyre nagyobb volt az érdeklődés az oktatás filozófiája iránt. Rousseau idejétől kezdődően a pedagógusok szüntelenül azt hangoztatták, hogy a gyermekeknek a cselekvés által kell tanulniuk, és a válaszok önálló felkutatására kell biztatni őket. Ezeket az elveket építette be oktatási programjába Johann Pestalozzi és Friedrich Froebel is, aki a XIX. században létrehozta az első óvodákat. Az új játékszerek a szórakozást oktatással párosították – ilyenek voltak például a képkirakók vagy a távcsövek.

A gyermekközpontúság a XX. századi amerikai társadalomban volt a legnyilvánvalóbb. Dr. Benjamin Spock 1946-ban megjelent Csecsemőgondozás, gyermeknevelés című művében a túl merev fegyelmezés veszélyeire hívta fel a szülők figyelmét, mondván, hogy azzal könnyen bűnözőkké vagy idegbetegekké tehetik gyermekeiket.

Londoni utcagyerekek az East Enden, 1888-ban - ez a kép igencsak távol áll a viktoriánus ideáloktól.
Napjainkban a „gyermekévek aranykorát” a kereskedelem veszélyezteti. Egykor a gyermekek a munkaerő iránti szükséglet miatt voltak kénytelen idő előtt felnőtté válni, ma a fogyasztói társadalom nyomása teszi velük ugyanezt.

0 komment:

Megjegyzés küldése