2012. december 18., kedd

Karácsony Előtt

Itt a december, az év utolsó hónapja, ünnep hátán ünnep… Ilyenkor mindenkin kitör a rendes év végi bevásárlási-ajándékozási láz. Az áruházakban, a boltokban csomagokkal megrakott emberek rohangálnak, megtorpannak egy-egy kirakat előtt, hogy aztán a pakkok küzdelmes átcsoportosítása után zsebükből gyűrött cédulát halásszanak elő, és remegő kézzel böngésszék a rajta látható listákat. Kinek nem sikerült még megvenni az ajándékot? Mit is gondoltunk X-nek, Y-nak? Vajon tetszeni fog-e nekik, örülnek-e neki vagy ez is a kötelező, a kényszeredett mosollyal fogadott ajándékok sorsára jut és valami szekrény mélyén végzi? Mi is lesz az ünnepi vacsora? Biztos, hogy minden hozzávalót megvettünk? A karácsonyfa tavaly tönkrement égőit pótoltuk-e már?


Megannyi kérdés. Kérdezzük önmagunkat, családtagjainkat… A válaszok nem mindig megnyugtatóak, ez is hiányzik, azt sem vettük még meg, vagy az általunk tervezett ajándékról kiderül: már valamelyik családtagunk megelőzött bennünket… Ilyenkor halk fohászkodással vagy káromkodással újra belevetjük magunkat a vásárlók forgatagába. Este hazaérve újra elővesszük a listáinkat, és újra számba vesszük a rokonságot, barátokat, ismerősöket. Szortírozunk érzelmeink, no és pénztárcánk erőssége és teherbíró képessége szerint. Van, akinek kisebb ajándék dukál, van, akinek nagyobb és van, akinek csak egy-egy üdvözlőlap jut. Egyre hosszabb listákkal szaladgálunk, egyre több címre küldünk lapot… és titkon bízunk benne, titkon reménykedünk a lehetetlenben, hogy ez a lista soha nem lesz rövidebb…

Az ünnepekre való készülődés, sütés-főzés, a bevásárlások, a csomagok elkészítése, dugdosása mind, mind az ünnepek része. Szidjuk bármennyit is, panaszkodjunk akármennyit, valahol a lelkünk mélyén szívesen tesszük, hiszen ennek jutalma az a mosoly, az az öröm, amit a bennünket körülvevők arcán látunk majd.

Másnap aztán újra nyakunkba vesszük a várost, újra sorra járjuk a boltokat és végül betérünk egy képeslapboltba vagy a postára, hogy kiválasszuk az általunk legszebbnek gondolt lapokat, amelyeken aztán jelezhetjük: nem feledkeztünk meg Rólad/Rólatok és tényleg, és igazán, tiszta szívünkből kívánunk szépet és jót. Bizony, erre a kis papírdarabra kézzel írt néhány szó, pár sor mennyi mindent jelent! A levélre, a képeslapra ugyanis készülni kell. Meg kell vásárolni, ki kell választani, lehetőleg olyat, ami a címzettnek is tetszik.


A postákon ráadásul még az alkalomhoz illő bélyegeket is lehet rájuk kapni, vagy külön kezelésként kérhető, hogy Nagykarácsonyon keresztül jusson el a címzetthez  alkalmi bélyegzéssel, ami az Advent négy hetében hetente változik. Aztán valami nyugodt helyet kell keresni a lap megírására, ezt sajnos nem lehet a tömegben lökdösődve, a buszon kapaszkodva lepötyögni, mint egy SMS-t. (Az SMS-ben nem kell, nem lehet sokat „beszélni”. Ugye mi tőszavakból is értjük egymást? Hanyagoljuk a ragozást és az összetett mondatokat! Ez a korunk, rohanó világunk igazi kapcsolattartó eszköze! Felületes, pillanatnyi és eldobható, kitörölhető…) SMS-t, e-mailt, Facebook üzenetet bárkinek, bármikor küldhetünk, egy üdvözlőlapot nem, azt csak a kiválasztottak kaphatnak, azt ki kell érdemelni, mint nekünk mások szeretetét.

Hazafelé, csomagokkal megrakodva, eszünkbe jutnak a régi karácsonyok… Amikor még minden más volt. Amikor mindig hullott a hó. Amikor minden olyan nyugodtnak, békésnek tűnt. Amikor a hó befedte a házakat. Amikor az utcákon alig jártak az autók és még a villamos csilingelése is egészen másképpen, olyan ünnepien szólt és a busz is mintha halkabban hördült volna a megállókban. Az emberek türelmesebbek voltak, mosolyogtak. Nem gázolták le egymást a járműveken vagy a boltokban tülekedve… és hullott a hó, mindig hullott és minden karácsony  gyönyörű fehér volt. Valahogy még a levegő illata is más volt , a friss hó szaga keveredett a kémények füstjével, a lakásokban a fenyő friss illata a mézes-fahéjas sütik illatával, a gyertyák és csillagszórók szúrós szagával. Együtt volt a család, senki sem rohant, mindenkinek volt egy-egy jó szava, kedves gesztusa a másikhoz.

Mi felnőttek emlékszünk, akkor régen egészen más volt. Nem ilyen rohanós, kapkodós, hótalan, fekete… nem ilyen ideges, feszült és nyugtalan.

De egyszer majd minden megváltozik. Akkor a mai karácsonyok válnak régiekké, akkor majd a mai gyerekek emlékeznek arra, milyen más is volt régen a karácsony, milyen más volt minden. Milyen szép is volt akkor a karácsony! Hó fedte be a szürke házakat, az utcákon alig jártak az autók és még a villamos csilingelése is egészen másként hangzott…


A frissen, nagy pelyhekben kavargó, hulló hótól pedig olyan másnak, olyan ünnepélyesnek tűnt minden és a lelkünk megtelt furcsa örömökkel, várakozásokkal… Együtt volt a család, senki sem rohant, mindenki ráért és mindenkinek volt egy-egy jó szava, kedves gesztusa a másikhoz.

Ugye így lesz?

0 komment:

Megjegyzés küldése