2012. augusztus 4., szombat

Az Érzékelés

Öt fő érzékünk a látás, a hallás, a tapintás, az ízlelés meg a szaglás, de van egyensúly-, fájdalom-, meleg-, hideg-, nyomás- és mozgásérzékelésünk is. Az érzékszervekből érkező idegi impulzusokat az agy értelmezi, néha azonban összezavarodik. Ha hátrahajtott fejjel fölnézünk egy felhőkarcoló csúcsára, egyensúlyérző szervünk – tévesen – azt közli az agyunkkal, hogy a testünk mozgásban van. Agyunk utasítására ekkor a szemünk lázas mozgással próbálja beigazítani a fókuszt, mire szédülésféle érzés fog el.
AZ ÖT ÉRZÉK: Szaglás, Látás, Hallás, Ízlelés, Tapintás
LÁTÁS

Szemünk sokban hasonlít a fényképezőgéphez. Az elején van egy fényrekesz (a szivárványhártya), mely a beérkező fény mennyiségét szabályozza. Mögötte van a lencse, amely egy fényérzékeny felületre, a retinára fokuszálja a fényt. Itt kicsiny, fordított kép keletkezik, ezt az agy „állítja talpra”.

Ha jó a színlátásunk az alsó képen a "96"-os
számot látjuk, a felsőn pedig semmilyet.
A retinán kétféle látósejt van: 125 millió pálcika és 7 millió csap. A pálcikák fekete-fehérben látnak. A csapok segítségével észleljük – jó megvilágításnál – a színeket.


SZAGLÁS

Szimat, szag, aroma, bűz, illat. Jó egynéhány szavunk van arra, amit az orrunkkal érzünk, mert a szaglás a legérzékenyebb, legmegbízhatóbb, emlékezetünkkel a legjobban felidézhető érzékünk. A szaglással is vegyi anyagokat érzékelünk, akár az ízleléssel, csak éppen ezek az anyagok a levegőben vannak jelen, nem pedig oldatban.


Mintegy 4000 különböző szagot tudunk megkülönböztetni. Az orrunkban százmillióra tehető a szagló idegvégződések száma. Ezek hatféle fő szagtípust érzékelnek, a záptojás bűzétől a gyümölcsök szagán át a virágok és a menta illatáig. A remek szimatú kutyáknak viszont negyedszáznál is többfajta szaglóreceptoruk van. Ezért használhatók arra, hogy a szabad ég alatt kilométereken át kövessék az emberek nyomát, vagy kiszimatolják a bőröndbe rejtett robbanóanyagokat.


ÍZLELÉS

Az öt hagyományosan emlegetett érzék közül az ízlelés a legkevésbé kifinomult, ez adja a legkevesebb információt a külvilágról. Igazából nincs is más szerepe, mint hogy általa értékeljük az enni- és innivaló minőségét. Az ízérzékelés folyamatát a táplálékban lévő anyagok indítják el. Csupán négyféle ízt tudunk megkülönböztetni – az édeset, a savanyút, a sósat és a keserűt –, ám ezek az érzékletek az agyban kombinálódnak, így több száz fajta zamat azonosítására vagyunk képesek.


Az ízeket ízlelőbimbóink segítségével érzékeljük – ezek olyan sejtcsoportok, amelyek érzékenyek a körülöttük lévő folyadékokban oldott anyagok jelenlétére. Az ízlelés legfőbb szerve a nyelv, de ízlelőbimbók bőven akadnak a szájpadláson és a torokban is. Összesen mintegy 9000 ízlelőbimbónk van, amelyek éppen csak észrevehetők szabad szemmel. Szaglásunk befolyásolja ízlelésünket, hiszen a szájüreg összeköttetésben van az orrüreggel, és mindkét esetben kémiai ingereket érzékelünk.


TAPINTÁS

A bőrben rejlő sok ezer idegvégződés a hőre, a nyomásra és az érintésre érzékeny. Segítségükkel tudjuk nagyjából megállapítani a dolgok hőmérsékletét, súlyát, azonosítani formájukat, felületük jellegét. Ezek az idegsejtek figyelmeztetik a szervezetet az olyan veszélyforrásokra, mint az izzó vas, a túl súlyos teher, az éles kiszögellés. Mindezekről értesülvén az agy összehúzódásra készteti izmainkat, így a veszélyeztetett testrész elhúzódik a veszély forrásától.


A két és a láb ujjai, a nemi szervek, a nyelv és az ajkak a testnek azok a részei, melyek leginkább érzékenyek a tapintási ingerekre. Ezért használják a kisbabák a tárgyak megismerésére olya gyakran a szájukat. A legtöbb ember tapintóérzékre nem különösebben fejlett. A vakok azonban nagyon is rászorulnak: az ujjbegyeikkel olvassák a Braille-írást, amely a papírból kiemelkedő pontok 65 különböző kombinációjából áll.

Ráadásul, mint megannyi állat – rovarok, rákok, macskák stb. – esetében, a szőrszálaink is tapintási információkat közvetítenek, így még bekötött szemmel is különbséget tudunk tenni, mondjuk, kétféle szövet között. A macska bajusza vagy a borz pofaszőrzete különlegesen hosszú és érzékeny. A fókák a bajuszukkal érzékelik a víz rezgéseit, így gyorsan oda tudnak úszni zsákmányukhoz.


HALLÁS

A fülünk olyan, mint egy mikrofon: a beérkező hanghullámokat elektromos impulzusokká alakítva továbbítja az agy hallóközpontjába. Az agykéreg pedig értelmezi a hangokat: zenét hallunk-e, beszédet vagy közönséges zörejt. A hangrezgésekből, illetve nyomáshullámokból áll. Ezek a fülcimpa felől a külső hallójáraton jutnak be a dobhártyáig. Ez megrezegtetik a hanghullámok, a dobhártya rezgéseit pedig fölerősítik a hallócsontocskák.


A fölerősített rezgéseket az úgynevezett ovális ablak a belső fülben lévő folyadékba vezeti. Itt található a csiga, melyek része a Corti-szerv: ez rezgésekre érzékeny idegsejteket foglal magába. Más-más sejteket ingerelnek a magas hangok (gyors rezgések, pl. fuvoláé) és a mély hangok (lassú rezgések, pl. a fagotté). Míg az ember a hallóérzékét főleg a kommunikációban hasznosítja, a denevérek és némely madarak ennek segítségével navigálnak és csapnak le áldozatukra. Ultrahangokat bocsátanak ki, és a visszaverődő hullámokból pontosan be tudják mérni áldozatuk helyzetét.




A BESZÉD

A beszéd- és hangokat a hangszalagok segítségével hozzuk lére. A két hangszalag a torokban, a gégefő üregében feszül. Beszéd közben levegőt préselünk ki a tüdőből, és a hangszálakat megrezegteti az őket súroló levegőoszlop. A szalagok feszességének változtatásával különböző magasságú hangokat tudunk kiadni. Amikor a levegőoszlop a szájüregbe ér, a nyelvcsap, a nyelv és az ajkak mozgatásával tovább módosítjuk, beszédhanggá alakítjuk a rezgést.

A világon ismeretes nyelvekben elképesztően sokféle beszédhang használatos – nehéz elhinni, hogy valamennyiünknek ugyanazok a hangképző szerveink. A magyarhoz képest a francia nyelv tele van „orrhangokkal”, a németet a „torokhangokról” lehet felismerni, és mind a kettő „raccsol” – más-más módon –, a spanyol pedig selypít, viszont kipergeti az „err”-eket.

0 komment:

Megjegyzés küldése