2012. június 6., szerda

Állástalan Majommunkások - Kihalófélben Egy Állatmesterség

Néhány távoli szegletén a földkerekségnek az ember leghűségesebb társa nem a kutya, hanem a makákó. Délkelet-Ázsiában, ahol a párás, nehéz melegben mindennap meg kell küzdeni a természet erőivel, rendkívüli értéke van egy teherbíró munkatársnak.


Thaiföldön, a Sziámi-öböl kis szigetén, Koh Phanganon élnek még olyan emberek, akiknek eddig a fő megélhetési forrásuk a pálmáról leszedett kókuszdió, illetve az abból nyert kókuszolaj eladása volt. Mivel a termés leszedéséhez különleges képességekre van szükség, és az átlagosan húsz méter magas pálmák érdes törzsén az ember nehezen mászik fel, inkább a könnyedén magasba kúszó emsemakákókat idomították be a nehéz szüreti munkára. Egy nap alatt egyetlen „idénymunkás” akár 500 kókuszdiót is leszed.

A makákók eredendően agresszív állatok. Csupán egyetlen embert fogadnak el, tűrnek meg maguk mellett – a gazdájukat. Vele azonban feltétel nélkül együttműködnek, s kialakul egyfajta ember-állat barátság. „Meg kell győzni a majmot arról, hogy minden szempontból jól jár, ha együttműködik velem. Ha ezt elértem, akkor lesz egy hűséges, munkabíró társam, aki nem fél a magasságtól – meséli Deng, azon kevesek egyike, akik Koh Phanganon még dolgoznak a majmokkal. – Csakhogy ma már egyáltalán nem könnyű ilyen segítőt találni, mert a makákókat védetté nyilvánították. Az egészen fiatal példányokat már nem szabad kiragadni természetes környezetükből, a dzsungelből – fogságban pedig csak ritkán szaporodnak.” A szigeten mára mindössze 10-15 makákó űzi ezt a „mesterséget”.

Deng és Nui
Amikor elkezdődik a nap, a férfi hosszú pórázt köt Nui, a makákó nyakába. Az állat néhány másodperc alatt a pálma tetején terem. Gazdája lentről kiabálva, gesztikulálva jelzi neki, elég érett-e a kókusz, amelyet megfogott, mert ha éretlen, nem érdemes leszedni.

Amint az állat „engedélyt kap” a fogával és a mellső lábával elszakítja a szárat. Amikor minden érdett diót ledobált a fáról, leszalad a földre, s indul az újabb célpontok felé – közben az emberek kupacba halmozzák a kókuszokat. Persze, ha a majomnak szerencséje van, és a szomszédos fa elég közeli ahhoz, hogy átugorjon, megspórolhat kétszer húszméternyi fáramászást.
„Az állatot leginkább a banán ösztönzi, de éreztetni kell vele azt is, hogy hálás vagyok a munkájáért, és nagy szeretetre is szüksége van – fejti ki Deng. – Éppúgy, mint nekünk, embereknek.”



Koh Phanganon a turizmus ma már sokkal jövedelmezőbb üzletág, mint a kókuszkereskedelem. Érthető, hogy alig maradt már valaki, aki vállalja a majmok betanítását. Deng és Nui egy olyan különleges szakma utolsó képviselői, amelyik több egyszerű megélhetésnél. Sokkal inkább életforma, amelynek lényege az összhang, az egyetértés, a bizalom az ember és a természet között, s amelyeik lassan végleg eltűnik Koh Phangan szigetéről – netán megmarad turistalátványosságnak.

0 komment:

Megjegyzés küldése