2010. április 17., szombat

A kitörés napja




A kitörést egy szovjet egyenruhába öltözött, oroszul, lengyelül vagy ukránul jól beszélő csoporttal indították meg, amely a műveletben a korábban beszivárgott szovjet harcfelderítők visszatéréskor használt jelszórendszerét alkalmazva a frontot sikeresen megnyitotta.
Az első szovjet felfogó állásrendszer a Kis-Sváb-hegy – János kórház – Rókus-hegy – Margit híd budai vonalán volt, s 21 óra után erős tüzérségi és aknavetőtüzet nyitott a kitörés főirányára, az Olasz fasorra (ma Szilágyi Erzsébet fasor).
A tűz 22-23 óra közt érte el csúcspontját. Mivel erre az időre a német főerők eljutottak az Isten-hegyre, a Zugligetbe, valamint a Hármashatárhegyre, a szovjet védelmi vonalat a Sváb-hegy teteje – Normafa – János-hegy – Solymár – Pilisborosjenő vonalra vonták vissza, és február 12-én támadást intéztek a kitörésben eddig jutottakra. Február 13-án kora reggelig elérték az eredeti frontvonalat, majd megkezdték a még ellenálló gócpontok felszámolását.
A Nagykovácsi-erdőben lévő Remete-hegyen 3800 fő, a Hármashatárhegyen és a Szarvas-hegyen szintén igen sok kitörő gyűlt össze. Ezekből körülbelül 5000 fő támadta a Tinnye – Budajenő – Biatorbágy vonalat, közülük Zsámbék és Tinnye közt 3000 fő esett el. A 96. német gyaloghadosztály vonalán, főleg Szomornál 785 fő jutott át, ebből február 12-13-án 27 fő, február 14-én kora hajnalban 650 fő, a további 3 napban 109 fő.





A Hámashatár-hegy felől a Pilisborosjenő – Csobánka felé kitörők megközelítették Pilisszentkeresztet, de valamennyien elestek. A Piliscsaba – Piliscsév felé kitörők egy, körülbelül 35 fős csoportja a Kesztölctől délnyugatra fekvő nádasig jutott, és körülbelül 1 km-re a külső vonal előtt vesztette életét. A kísérő járművek közül 5 VW-166, 1 Sd.Kfz 251/9, 1 Sd.Kfz. 250/7 és egy magyar Toldi harckocsi kijutott Budapestről, ám a külső frontvonalat egyik sem érte el. A magyar kitörők közül 36 egyenruhás (köztük három egyetemista és egy csendőr) és 44 polgári személy jutott ki.
A német és a magyar főparancsnokság a fedett Ördögárok Horváth-kertben lévő szolgálati nyílásán át 500 fővel a Szépilona kocsiszín felé indult, mélyen a szovjet vonalak mögé, hogy a kitörést onnan vezesse tovább. A Felderrnhalle hadosztály harccsoportja azonban túl korán érkezve a kijelölt gyülekezőhelyre, az első hullámban tört ki, így helyébe a 271. német népi hadosztály harccsoportja lépett. A két parancsnokságot magába foglaló csoport az Ördögárokból való feljövetelkor fogságba esett. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a Budapest Erőd (Festung Budapest), illetve Hindy Iván vezérezredes, az I. magyar hadtest parancsnoka a Budakeszi úton, illetve a Horváth-kertben adta meg magát. Kíséretükből néhány katona a csatornákon át visszament a városba, s a belső utcákban esett fogságba.












Alább olvasónk írása:
Ez a dátum nagyon beszédes. Olyan időt idéz, ami régen volt a magyar katonai történelemben. Ott csuszamlik ma is a több ezer fehér zászlós ártatlan civil vére az Ostrom utca lejtőjén, akiket a szovjetek a felismerhetetlenségig fasírttá szétverettek aknáikkal. Ma is fordulnak ki csontok a Városmajor kertészeinek keze nyomán. S ugyan ma már nem láthatók a nyomok, de a sziklakórház falaiból ma is árad a szörnyűség. Amikor a szovjetek behatoltak a sziklakórházba, az oda összezsúfolódott betegeket, haldoklókat, nőket, gyermekeket, és idős embereket, akik nem tudtak, vagy nem mertek próbálkozni a Vár elhagyásával, lángszóróval gyógyítottak, illetve juttattak át őseikhez mindenkit. Nem volt kivétel. Még a golyót is sajnálták, hogy irgalomból ne elevenen égjenek el a rokkantak és a többiek.
Az a mérhetetlen cinizmus, ami ezt a végső ostromot jellemezte az ostromlók részéről, semmiféle katonai paranccsal nem magyarázható. Nincs, és nem is lehet indokot felhozni tízezrek lemészárlására. Egyetlen nap alatt több tízezer embert szó szerint megsemmisítettek. A vérgőzös ázsiai horda, akiknek a nyomában csak halál járt, a magát megadók felé irgalmat alig tanúsított, végig erőszakolta szinte egy egész korosztályát a magyar lányoknak és asszonyoknak.
Nem véletlen, hogy 1945 augusztusában kiemelt helyen foglalkozott az ideiglenes nemzetgyűlés az addig a magyar lélektől idegen művi terhesség-megszakítás tömeges lehetővé tételével. Olyan tömeges volt az erőszak nyomán várandóssá vált nők száma, olyan ugrásszerű volt a vérbaj, és más egyéb nemi betegségek megjelenése, hogy az a magyar társadalom számára szinte elviselhetetlen volt.
Az a mérhetetlen cinizmus, ahogyan a magyar történelemhamisítás ebben az ügyben hivataloskodott, minden lelki szellemi szakadékot többszörösére mélyített. Ugyanúgy hazudtak, és titkolóztak az igazsággal kapcsolatban, mint tették, hisz tehették a géppisztolyos milliókkal a hátuk mögött, bármi más minket igazán érintő témában.
Ha csupán erre a sok ezer emberre emlékezünk, keveset teszünk. Mert akkor már nyilvánvaló volt, hogy Magyarország függetlensége elveszett, hiszen 1944 március 19-én, a német megszállás kezdetétől nem rendelkeztünk önállóan dolgainkról. Hadi ügyekben biztosan nem.
A szovjetek tudták ezt. Tudatában voltak annak, hogy egy vert helyzetben lévő maroknyi létszámot készülnek ledarálni. Megtették.
 


bud


Mesélik, amikor a szovjet tüzér parancsnok átkelt a Dunán és meglátta, hogy mit tettek az Ostrom utcában, döbbenetében csak azt tudta hajtogatni, hogy nekik nem ezt jelentették Pesten a helyi partizánok. Ma már tudható, kik voltak az állítólagos partizánok. Lelkük rajta, ami sose nyugodjon önemésztése közben!
A környéket lezárták, mindenkit eltereltek a környékről, és egyetlen éjszaka alatt nyomtalanul, jeltelenül eltüntették a testrészekből halmozódott iszamos dombot.
Mécsesek gyúlnak ilyenkor minden évben. A budai Vár minden tiltás ellenére legalább egy lángot látott ilyenkor. Most pedig emlékezni készülnek a magyarok azokra az emberekre, akik feláldozták magukat, hogy hátha ők lesznek a célpont és nem az Ostrom utcában lefelé tartó ezrek.
Igen, ők hősök. Csontjaik ma is intő jelként mutatnak az őket megtalálók arcába, hogy soha ne higgyetek a kommunistáknak. Soha!
Különösen olyankor ne higgyetek a kommunistáknak, amikor dörgölőznek hozzátok, hogy ismét megkaparintsák a hatalmat. Emlékezzetek magyarok ezekre a katonákra! Gyújtsatok mécsest és gyertyát értük. Mondjatok imát lelkük üdvéért, hogy mégse volt hiába való a tettük. Évtizedek múlva is emlékeznek rájuk ebben a városban, ebben az országban.
A vörös gólem valahányszor hozzáfért a hatalomhoz, mindannyiszor a legteljesebb gazdasági mélypontra kormányozta a magyarokat, miközben felbujtóival együtt erkölcsileg és politikai téren is a legteljesebb leépülés szélére sodorták a nemzetet. Mindegy miként nevezik magukat, mindegy, mit ígérnek, az mindig hazugság elejétől a végéig. Azt kérdezd, kinek az érdeke akkor és ma?



0 komment:

Megjegyzés küldése