Machu Picchu, a hegytetőn épült titokzatos város nem enged bepillantást a titkaiba.
Bőgőmajmok és papagájok rikoltásai hasítottak bele az Andok őserdejének csendjébe. A sűrű vadonban, csúszós sziklákon, nagy nehézségek közepette kapaszkodott fölfelé a hegyre az Egyesült Államokból érkezett kutató, Hiram Bingham, valamint két perui kísérője. Még vagy 600 métert kellett megtenniük, hogy feljussanak a „Régi hegyre”.
Kellemetlen, szakadatlanul szitáló eső kínozta őket, nemkülönben pedig az attól való állandó félelem, hogy megmarja őket egy, az aljnövényzetben leselkedő lándzsakígyó. Kisvártatva az egyik perui kísérő feladta, mert nem bírta a hideget. Félúton lemaradt egy parasztcsalád kunyhójában.
Pablito Alvarez, a család tizenegy esztendős sarja viszont jól kiismerte magát a környéken, és vezetőnek ajánlkozott. Binghamet elvezette egy romhelyhez, amelyet teljesen benőtt a dzsungel. A professzor még nem tudta felmérni, mit is talált 1911. július 24-én. Machu Picchu feküdt előtte, napjaink egyik leglenyűgözőbb régészeti látványossága.
De még ha számos kutató foglalkozott is a romvárossal, sok kérdés mind a mai napig megválaszolatlan maradt: ki építette és mikor? Miért vált a 16. század közepére elhagyatottá, eltemetve a perui esőerdőben?
A „Régi hegy”
Machi Picchu, a „Régi hegy”, amelyről az elhagyatott város nevét kapta, Cuzcótól mintegy 80 kilométerre fekszik, a Vilcabamba-hegységben. Cuzco egykor a fényes inka birodalom fővárosa volt. Az inkák lenyűgöző építőművészetére még ma is emlékeztet néhány impozáns épület maradványa, mint például a várostól északra fekvő Sacsayhuamán erődítménye a maga tonnányi gránittömbökből kialakított falaival, amelyeket az inkák habarcs nélkül, a tömbök egymásra kifejtett nyomását kihasználva illesztettek össze.
Az inkák nemcsak lenyűgöző épületeket hagytak örökül, de néhány rejtély megoldását is magukkal vitték. Hogyan volt képes az a 180 spanyol hódító, aki Francisco Pizarro vezetésével érkezett az országba, nem egészen két év leforgása alatt térdre kényszeríteni egy óriási birodalmat, amelynek lakosság a feltételezések szerint elérte a 12 milliót? Vagy megfordítva: ahogy tudtak meghódítani az inkák azt megelőzően alig száz év leforgása alatt az Andokban több mint 900 ezer négyzetkilométernyi területet?
Az inkák sikerének egyik fontos kulcsa kétségkívül az volt, hogy a birodalom városait kiváló úthálózat kötötte össze egymással. Ezeken a futárok gyorsan tudták hozni-vinni a híreket, és a fegyveres csapatok is hamar eljutottak a válságterületekre. Ennek, a terepviszonyokhoz tökéletesen alkalmazkodó hálózatnak a része volt a nevezetes inka ösvény is, amely a Río Urubamba mélyen a hegyek közé ékelődő völgyétől vezet fölfelé Machi Picchu romvárosáig.
Jó erőben lévő kirándulók négy nagy alatt tehetik meg az utat az őserdőn keresztül. Kényelmesebb persze, ha a „Hiram Bingham” luxusvonattal utaznak oda. Az út utolsó szakaszát azonban már kisbusszal kell megtenniük egy vadregényes szerpentinen, amelyet némi iróniával „Hiram Bingham autósztrádá”-nak neveznek.
A kezdet és a vég?
Hiram Bingham számára annak idején ez a keskeny kis út Isten ajándéka lett volna. A Yale Egyetem tanára – miután kalandos kirándulásának végére jutott – úgy vélte, hogy elérte célját. Szentül hitte, hogy megtalálta a legendás Vilcabamba erődítményt. Onnan vezetett az utolsó inka uralkodó, I. Tupac Amaru még egy utolsó felkelést a spanyol hódítók ellen. És a sebes sodrású folyó fölött emelkedő Machu Picchu valóban természetes erődítménynek tűnhetett. Sőt, Bingham úgy gondolta, hogy az egyik romban, amelyben a „Három ablak templomát” vélte felfedezni, az inkák mitikus kezdeteinek nyomára bukkant.
Ám nagyot tévedett! Nem ő volt Machu Picchu felfedezője. Ezt bizonyították egy korábbi látogatócsoport tagjainak a sziklákba vésett nevei és a dátum: 1901. július 14. Lehetséges, hogy azok, akik ezeket bevésték, nem mérték föl felfedezésük irdatlan jelentőségét, vagy netán azt forgatták a fejükben, hogy majd kifosztják a romokat? Bárhogy is volt, ma Bingham számít egyedüli felfedezőjének. Könnyen megkapta a szükséges eszközöket a további kutatáshoz. Csapatával nekikezdett az ásatásoknak. A hatalmas ráfordítás minden tekintetben megtérült. Impozáns romvárost szabadítottak ki az őserdő fogságából.
Az elsüllyedt város
De nevezhetünk-e egyáltalán egy feltehetően 1200 fős lélekszámú települést városnak? Annál is inkább, hogy lakóinak jó része mezőgazdasági munkát végzett, mint azt a hegyek oldalában mesterien kialakított, földművelésre alkalmassá tett teraszok még napjainkban is tanúsítják.
Másfelől viszont Machu Picchut magas fal keríti körbe, és egyértelmű belső tagolódást mutat – ami a városias települések sajátja. Az Hurin Machu Picchunak nevezett alsóváros szemmel láthatóan zömmel lakó- és kézművesnegyedeket foglalt magában, míg Hanan Machu Picchuban, a nagy terek és széles lépcsősorok által tagolt felsővárosban voltak a kultikus épületek – akárcsak egy ókori akropoliszban.
Ezek közül is kiemelkedik az úgynevezett Torony, valamint a város legmagasabb pontján álló, egyetlen gránittömbből kivésett Inti Watana építményegyüttes. Szó szerinti fordításban ez annyit jelent, hogy „oszlop, amelyre a Nap van erősítve”. Mindkét építmény a Nap tanulmányozására szolgáló megfigyelőállomás lehetett. Ezenfelül minden bizonnyal az inkák napkultuszának központjai voltak.
Megoldatlan rejtélyek
Négyszáz Nap-szűz, akiket a spanyol hódítók űztek el Cuzcóból, állítólag a Machu Picchun talált végső menedéket – legalábbis az egyik legrégebbi elmélet szerint, amelyet Bingham is haláláig képviselt. Ennek alapja azonban egy, a feltárás során történt félreértés. A kérdéses helyen kereken százhúsz csontvázat ástak ki. Az első vizsgálatok alapján kiderült, hogy ezek többsége női maradvány. Újabb vizsgálatok viszont kimutatták, hogy a női csontvázakból mindössze ötven százalékkal van több, mint a férfiakéból.
Bingham professzor azonban másban is tévedett. Machu Picchu semmiképpen sem Vilcabamba legendás „elveszett városa” volt. Az inkák utolsó erődítményét napjainkban inkább Espíritu Pampa romvárosban vélik felismerni: a lényegesen nagyobb Machu Picchunál, és valószínűleg annak a gyújtogatásnak a nyomait viseli magán, amelyről a krónikások is beszámolnak.
Ha tüzetesebb vizsgálatnak vetjük alá, akkor Bingham azon elméletének, miszerint Machu Picchu az inkák mitikus eredetvárosa, szintén nincs valóságalapja. A „Három ablak templomának” vélt építmények ugyanis eredetileg őt ablaka volt.
A kutatók a továbbiakban is merész elméletekkel álltak élő a titokzatos szépséggel kapcsolatban: Machu Picchut, mint állítják, csakis azért emelték, hogy megoltalmazza az inka uralkodókat. Vannak azonban még merészebb elgondolások is: Machu Picchu nem más, mint földönkívüliek földi támaszpontja. Ennél még az is meggyőzőbben hangzik, hogy ezen a vonzó, kellemes klímájú helyen valamelyik inka uralkodó különleges „vidéki kúriát” emeltetett.
Az építtető lehetett akár Yupaqui is, aki a legsikeresebb hódítóként a Pachacutec – a „Világ megváltoztatója” – megtisztelő címmel tüntette ki magát. 1438 és 1471 között kormányozta az inkák birodalmát; ekkortájt épülhetett Machu Picchu is. Egy évszázaddal később a „vidéki birtok” már üresen árválkodott.
Egy dologban biztosan lehetünk: Macchu Picchu lakóit nem a spanyol hódítók űzték el. A konkvisztádorok számára ez a hely, fent a magasban, a Río Urubamba fölött rejtve maradt. Éppen elég tennivalójuk akadt az inkák aranykincseinek elrablásával. Az inkák a 16. században valószínűleg nem annyira a zordabbá vált időjárás, mint inkább a csapadékhiány miatt hagyták el Machu Picchut, mivel egyre nehezebbé vált a földek öntözése. Természetesen minden nem más, mint puszta elmélet!
Bőgőmajmok és papagájok rikoltásai hasítottak bele az Andok őserdejének csendjébe. A sűrű vadonban, csúszós sziklákon, nagy nehézségek közepette kapaszkodott fölfelé a hegyre az Egyesült Államokból érkezett kutató, Hiram Bingham, valamint két perui kísérője. Még vagy 600 métert kellett megtenniük, hogy feljussanak a „Régi hegyre”.
Machu Picchu, az inkák legnagyobb építészeti remeke egy meredek hegyoldalon fekszik, magasan az Urubamba folyó völgye felett. |
Pablito Alvarez, a család tizenegy esztendős sarja viszont jól kiismerte magát a környéken, és vezetőnek ajánlkozott. Binghamet elvezette egy romhelyhez, amelyet teljesen benőtt a dzsungel. A professzor még nem tudta felmérni, mit is talált 1911. július 24-én. Machu Picchu feküdt előtte, napjaink egyik leglenyűgözőbb régészeti látványossága.
De még ha számos kutató foglalkozott is a romvárossal, sok kérdés mind a mai napig megválaszolatlan maradt: ki építette és mikor? Miért vált a 16. század közepére elhagyatottá, eltemetve a perui esőerdőben?
A „Régi hegy”
Machi Picchu, a „Régi hegy”, amelyről az elhagyatott város nevét kapta, Cuzcótól mintegy 80 kilométerre fekszik, a Vilcabamba-hegységben. Cuzco egykor a fényes inka birodalom fővárosa volt. Az inkák lenyűgöző építőművészetére még ma is emlékeztet néhány impozáns épület maradványa, mint például a várostól északra fekvő Sacsayhuamán erődítménye a maga tonnányi gránittömbökből kialakított falaival, amelyeket az inkák habarcs nélkül, a tömbök egymásra kifejtett nyomását kihasználva illesztettek össze.
Az inkák nemcsak lenyűgöző épületeket hagytak örökül, de néhány rejtély megoldását is magukkal vitték. Hogyan volt képes az a 180 spanyol hódító, aki Francisco Pizarro vezetésével érkezett az országba, nem egészen két év leforgása alatt térdre kényszeríteni egy óriási birodalmat, amelynek lakosság a feltételezések szerint elérte a 12 milliót? Vagy megfordítva: ahogy tudtak meghódítani az inkák azt megelőzően alig száz év leforgása alatt az Andokban több mint 900 ezer négyzetkilométernyi területet?
Az inkák sikerének egyik fontos kulcsa kétségkívül az volt, hogy a birodalom városait kiváló úthálózat kötötte össze egymással. Ezeken a futárok gyorsan tudták hozni-vinni a híreket, és a fegyveres csapatok is hamar eljutottak a válságterületekre. Ennek, a terepviszonyokhoz tökéletesen alkalmazkodó hálózatnak a része volt a nevezetes inka ösvény is, amely a Río Urubamba mélyen a hegyek közé ékelődő völgyétől vezet fölfelé Machi Picchu romvárosáig.
Jó erőben lévő kirándulók négy nagy alatt tehetik meg az utat az őserdőn keresztül. Kényelmesebb persze, ha a „Hiram Bingham” luxusvonattal utaznak oda. Az út utolsó szakaszát azonban már kisbusszal kell megtenniük egy vadregényes szerpentinen, amelyet némi iróniával „Hiram Bingham autósztrádá”-nak neveznek.
A kezdet és a vég?
Hiram Bingham számára annak idején ez a keskeny kis út Isten ajándéka lett volna. A Yale Egyetem tanára – miután kalandos kirándulásának végére jutott – úgy vélte, hogy elérte célját. Szentül hitte, hogy megtalálta a legendás Vilcabamba erődítményt. Onnan vezetett az utolsó inka uralkodó, I. Tupac Amaru még egy utolsó felkelést a spanyol hódítók ellen. És a sebes sodrású folyó fölött emelkedő Machu Picchu valóban természetes erődítménynek tűnhetett. Sőt, Bingham úgy gondolta, hogy az egyik romban, amelyben a „Három ablak templomát” vélte felfedezni, az inkák mitikus kezdeteinek nyomára bukkant.
Az Egyesült Államokból érkezett kutató, Hiram Bingham. |
Az elsüllyedt város
De nevezhetünk-e egyáltalán egy feltehetően 1200 fős lélekszámú települést városnak? Annál is inkább, hogy lakóinak jó része mezőgazdasági munkát végzett, mint azt a hegyek oldalában mesterien kialakított, földművelésre alkalmassá tett teraszok még napjainkban is tanúsítják.
Másfelől viszont Machu Picchut magas fal keríti körbe, és egyértelmű belső tagolódást mutat – ami a városias települések sajátja. Az Hurin Machu Picchunak nevezett alsóváros szemmel láthatóan zömmel lakó- és kézművesnegyedeket foglalt magában, míg Hanan Machu Picchuban, a nagy terek és széles lépcsősorok által tagolt felsővárosban voltak a kultikus épületek – akárcsak egy ókori akropoliszban.
Ezek közül is kiemelkedik az úgynevezett Torony, valamint a város legmagasabb pontján álló, egyetlen gránittömbből kivésett Inti Watana építményegyüttes. Szó szerinti fordításban ez annyit jelent, hogy „oszlop, amelyre a Nap van erősítve”. Mindkét építmény a Nap tanulmányozására szolgáló megfigyelőállomás lehetett. Ezenfelül minden bizonnyal az inkák napkultuszának központjai voltak.
Megoldatlan rejtélyek
Négyszáz Nap-szűz, akiket a spanyol hódítók űztek el Cuzcóból, állítólag a Machu Picchun talált végső menedéket – legalábbis az egyik legrégebbi elmélet szerint, amelyet Bingham is haláláig képviselt. Ennek alapja azonban egy, a feltárás során történt félreértés. A kérdéses helyen kereken százhúsz csontvázat ástak ki. Az első vizsgálatok alapján kiderült, hogy ezek többsége női maradvány. Újabb vizsgálatok viszont kimutatták, hogy a női csontvázakból mindössze ötven százalékkal van több, mint a férfiakéból.
Bingham professzor azonban másban is tévedett. Machu Picchu semmiképpen sem Vilcabamba legendás „elveszett városa” volt. Az inkák utolsó erődítményét napjainkban inkább Espíritu Pampa romvárosban vélik felismerni: a lényegesen nagyobb Machu Picchunál, és valószínűleg annak a gyújtogatásnak a nyomait viseli magán, amelyről a krónikások is beszámolnak.
Ha tüzetesebb vizsgálatnak vetjük alá, akkor Bingham azon elméletének, miszerint Machu Picchu az inkák mitikus eredetvárosa, szintén nincs valóságalapja. A „Három ablak templomának” vélt építmények ugyanis eredetileg őt ablaka volt.
Messze földön híresek az inkák mesterien kiépített, művelésbe vont teraszai, az úgynevezett andének. |
Az építtető lehetett akár Yupaqui is, aki a legsikeresebb hódítóként a Pachacutec – a „Világ megváltoztatója” – megtisztelő címmel tüntette ki magát. 1438 és 1471 között kormányozta az inkák birodalmát; ekkortájt épülhetett Machu Picchu is. Egy évszázaddal később a „vidéki birtok” már üresen árválkodott.
Egy dologban biztosan lehetünk: Macchu Picchu lakóit nem a spanyol hódítók űzték el. A konkvisztádorok számára ez a hely, fent a magasban, a Río Urubamba fölött rejtve maradt. Éppen elég tennivalójuk akadt az inkák aranykincseinek elrablásával. Az inkák a 16. században valószínűleg nem annyira a zordabbá vált időjárás, mint inkább a csapadékhiány miatt hagyták el Machu Picchut, mivel egyre nehezebbé vált a földek öntözése. Természetesen minden nem más, mint puszta elmélet!