A II. világháború után a brit munkáspárti kormány nekifogott egy olyan rendszer kidolgozásának, amely valamennyi állampolgára alapvető ellátásáról gondoskodik, az egészségügytől és az oktatástól kezdve egészen a lakás és a munka biztosításáig.
A brit jóléti állam gyökerei a XIX. század kezdetéig nyúlnak, amikor a törvényhozók először ismerték el a szegények kétségbeejtő helyzetét. Ahogyan azt Alexis de Tocqueville francia történész mondta 1835-ös nagy-britanniai útja után: „Minden országban sajnálatos dolog, ha az ember nem gazdag, de Angliában szörnyű szerencsétlenség szegénynek lenni.”
Mindezek eredményeként a törvényhozás apró lépéseket kezdett tenni a helyzet javítása érdekében, például 20 ezer fontot adományozott az egyházi társaságoknak arra a célra, hogy oktassák a szegényeket – bár igaz, hogy ennél az összegnél a királyi istállók éves költségvetése is jóval nagyobb volt. A búr háború 1899-es kitörésekor a hadsereg döbbenten fedezte fel, hogy a megfelelő korú férfiak között nagyon sokan egyszerűen fizikailag alkalmatlanok a katonai szolgálatra.
Az 1906-ban hatalomra került liberális kormány ezért reformokat vezetett be, például kialakította az első brit egészség- és munkanélküliségi biztosítást, amelyhez Otto von Bismarck 1890-es években bevezetett németországi nyugdíj- és betegségbiztosítását vették mintául. Az egészségügyi csomagot David Lloyd George miniszterelnök a „Négy pennyért kilencet!” jelmondattal terjesztette elő: a dolgozók hetente négy pennyt fizettek be, amihez a munkaadók három pennyt, az állam pedig két pennyt adott, hogy megfelelő alap gyűljön össze.
A gazdasági világválság és az 1930-as évek tömeges munkanélkülisége igen nagy megterhelést jelentett a rendszer számára, és felismerték, hogy további reformokra van szükség. A brit háborús kormány ezért William Beveridge közgazdászt bízta meg azzal, hogy készítsen jelentést a társadalombiztosításról. A szakember a jóléti rendszer átszervezését javasolta, úgy, hogy az egyetemes nyugdíjrendszert, társadalombiztosítást, egy Országos Egészségügyi Szolgálatot (NHS) és a teljes foglalkoztatottság melletti elkötelezettséget tartalmazzon – olyan rendszert, tartott kívánatosnak, amely gondoskodik polgárainak alapvető szükségleteiről, „ a bölcstől a sírig”.
A gondoskodás korlátai
Beveridge nagyra törő terveit azonban – néhány módosítással – csak a háború után hivatalba lépő, 1945-től 1951-ig kormányzó munkáspárti kabinet kezdte el megvalósítani; megkezdődött a jóléti állam létrehozása.
A brit jóléti állam példáját és az ott kialakított rendszereket sok más ország is átvette, elsősorban Új-Zéland, Svédország és Hollandia. A következő 30 év során töretlenül folytatódott a brit jóléti rendszer fejlesztése, kiteljesítése, bár többször is fellángolt a vita arról, hol kell meghúzni az állami gondoskodás határait.
Az 1970-es évek gyorsan emelkedő olajárai, majd az 1980-as évek növekvő munkanélkülisége lelassította a jóléti állam fejlődését, és hasonló hatással volt Margaret Thatcher elképzelése, hogy az egyéneknek nagyobb felelősséget kell vállalniuk saját sorsukért. Így robbant ki az 1990-es évek elején a jóléti állam jövőjével kapcsolatos leghevesebb vita a II. világháború óta: vajon folytatni kell-e a közvetlen, illetve hitelek útján történő segítségnyújtást, vagy inkább vissza kellene fejleszteni a rendszert, hogy az szociális védőhálóként szolgáljon a társadalom leghátrányosabb helyzetű tagjai számára, amely esetben a fizetésre képeseket arra kellene bátorítani vagy kötelezni, hogy gondoskodjanak a saját ellátásukról.
 |
| Az 1948-as karikatúra kicsik megcsipkedi a rendszert. |
Mindezek eredményeként a törvényhozás apró lépéseket kezdett tenni a helyzet javítása érdekében, például 20 ezer fontot adományozott az egyházi társaságoknak arra a célra, hogy oktassák a szegényeket – bár igaz, hogy ennél az összegnél a királyi istállók éves költségvetése is jóval nagyobb volt. A búr háború 1899-es kitörésekor a hadsereg döbbenten fedezte fel, hogy a megfelelő korú férfiak között nagyon sokan egyszerűen fizikailag alkalmatlanok a katonai szolgálatra.
 |
| Egy vidám kisfiú büszkén feszít új szemüvegében. |
A gazdasági világválság és az 1930-as évek tömeges munkanélkülisége igen nagy megterhelést jelentett a rendszer számára, és felismerték, hogy további reformokra van szükség. A brit háborús kormány ezért William Beveridge közgazdászt bízta meg azzal, hogy készítsen jelentést a társadalombiztosításról. A szakember a jóléti rendszer átszervezését javasolta, úgy, hogy az egyetemes nyugdíjrendszert, társadalombiztosítást, egy Országos Egészségügyi Szolgálatot (NHS) és a teljes foglalkoztatottság melletti elkötelezettséget tartalmazzon – olyan rendszert, tartott kívánatosnak, amely gondoskodik polgárainak alapvető szükségleteiről, „ a bölcstől a sírig”.
A gondoskodás korlátai
 |
| Az egyetemes családi pótlék a brit jóléti állam egyik első intézkedése volt. Az új lehetőséget széles körben hirdették, például plakátokon is. |
A brit jóléti állam példáját és az ott kialakított rendszereket sok más ország is átvette, elsősorban Új-Zéland, Svédország és Hollandia. A következő 30 év során töretlenül folytatódott a brit jóléti rendszer fejlesztése, kiteljesítése, bár többször is fellángolt a vita arról, hol kell meghúzni az állami gondoskodás határait.
Az 1970-es évek gyorsan emelkedő olajárai, majd az 1980-as évek növekvő munkanélkülisége lelassította a jóléti állam fejlődését, és hasonló hatással volt Margaret Thatcher elképzelése, hogy az egyéneknek nagyobb felelősséget kell vállalniuk saját sorsukért. Így robbant ki az 1990-es évek elején a jóléti állam jövőjével kapcsolatos leghevesebb vita a II. világháború óta: vajon folytatni kell-e a közvetlen, illetve hitelek útján történő segítségnyújtást, vagy inkább vissza kellene fejleszteni a rendszert, hogy az szociális védőhálóként szolgáljon a társadalom leghátrányosabb helyzetű tagjai számára, amely esetben a fizetésre képeseket arra kellene bátorítani vagy kötelezni, hogy gondoskodjanak a saját ellátásukról.