2012. május 6., vasárnap

Amit Csak a Mama Adhat

Édesanyjuk nélkül nem juthattak volna el odáig, ahol most vannak.

Talmácsi Gábor
A 2007-es gyorsaságimotoros-világbajnokság győztese

Négyévesen kezdtem motorozni. A budapesti Bosnyák tári piacon róttam a köröket az első járgányomon, amelyet az édesapám készített. Amíg játéknak tűnt, hogy motorozom, és nem mentem gyorsabban, mintha bicikliznék, édesanyám nem bánta a dolgot.

Aztán amikor 10-12 évesen versenyekre kezdtem járni, egyre jobban féltett. Egyszer, az egyik győri verseny előtt, az edzésen elcsúsztam a motorral. Bár volt rajtam bőrruha, alaposan lehorzsoltam a bőrt a könyökömről és a combomról, ami a versenyig nem tudott begyógyulni. Anya persze nem akarta, hogy rajthoz álljak.


Aztán meggyőztem: nem lesz semmi gond. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő adja rám a bőrruhát, ő kösse meg a csizmát, hogy a saját szemével lássa: minden rendben az öltözékemmel, meg fog védeni a ruha, ha kell.
Megígértem neki akkor, hogy győzni fogok. Úgy is lett.

Évekkel később mondta el: néha annyira izgult a futamok alatt,  hogy legszívesebben örökre megtiltotta volna a versenyzést, de amikor látta, hogy nyugodt, megfontolt vagyok, legtöbbször győzök, és nagyon szeretem amit csinálok, megbékélt.

Gyerekkoromban mindig elkísért a versenyekre. Ő készített fel a sajtótájékoztatókra, interjúkra is. Megtanított arra, hogy értelmesen, bátran nyilatkozzam, illedelmesen viselkedjem. Sokat beszélgetett velem, szerette tudni, kivel barátkozom, hogyan megy a tanulás.

Ami után megnyertem a világbajnokságot, anya már nem szívesen nézte élőben a versenyeimet, inkább a tévé képernyője előtt izgult és szorított nekem.  Amikor az európai futamokra időnként kiutazott, akkor is csak a monitort figyelte, hogy mit történt a pályán.


Az edzések idején otthonról, az interneten követte az eredményeket. Jobban izgult, mint én. Ha nem úgy alakult valami az edzéseken vagy a versenyeken, ahogy terveztem, és elkeseredtem, mint bátorít: kisfiam, lesz az még jobb is.

Nincs olyan nap, hogy ne hívjam fel őt, vagy legalább egy sms-t ne küldjek neki. Csak akkor nyugodt, ha tudja, hogy minden rendben van velem. Nagyon jól ismer, így aztán a hangomon is megérzi, ha valamit titkolni szeretnék, például elcsúsztam az edzésen. Rögtön rá is kérdez: csak nincs valami baj, kisfiam?

Az olaszországi Mugelló pályát is csak azért tudtam megnyerni, mert amikor éppen elindultam volna bejárni a pályát, felpattant mögém édesanyám a robogóra, hogy megmutassam neki, melyik kanyart utálom. De a bejárás olyan jól sikerült, hogy megnyertem a versenyt és azóta a család kedvenc helye lett Mugelló.

Amikor világbajnok lettem, örömében elsírta magát, én pedig megpusziltam a könnyes arcát. Az ott érzett boldogságot elmondani nem tudom.

Óriási lelki terhet jelentett az édesanyámnak, hogy én motorozom. A legnagyobb dolog a világon, hogy a saját félelmét legyőzva mindig mögöttem áll, mindenben számíthatok rá. Az ő biztatása, együttérzése, segítsége nélkül sehol nem lennék.


Junghaus Tímea
Művészettörténész, a Kairos Európai Kulturális Díj kitüntetettje

A szüleim elváltak, amikor egyéves voltam. Édesanyám egyedült nevelt fel. Neki köszönhetek mindent. Arra tette fel az életét, hogy belőlem rendes, tiszta, okos értelmiségi nőt faragjon.

A mama szakácsnőként dolgozott egy bölcsődében. Mindennap nyolcvan emberre főzött, nehéz fazekakat emelgetett. Láttam, hiszen iskola után mindig bementem hozzá, és együtt mentünk haza. Mindent tudott rólam. Amikor kicsi voltam, azt hittem, ha a varázslatos szemüvegét az orrára teszi, mindent lát. Így aztán kár is lett volna eltitkolni bármit. De egyébként sem tettem volna, mert természetes volt, hogy mindent megbeszélünk, és mindenben számíthatok rá.


Én álmodozó, töprengő művészlélek voltam, és vagyok ma is. Úgy tizenegy éves lehettem, amikor iskolába menet eltűnt a táskám. Mivel többszöri átszállással értem a suliba, úgy gondoltam, nyilván a trolin vagy a villamoson felejtettem. Ezt elmondtam a tanáraimnak is, akik értesítették a dologról az édesanyámat.

Ő végigjárta azt az utat, érdeklődött sofőröknél meg a BKV-irodában, azonban nem lett meg a táska. Hazament, és amint benyitott az ajtón, mindjárt meglátta az iskolatáskámat. Ott volt az előszobában. Egyszerűen otthon felejtettem.

Anya persze mérges lett, mégis azon törte a fejét, én hogyan ússzam meg a kellemetlen helyzetet. Gyorsan talált megoldást. Készített nekem uzsonnát, és a táskával együtt utánam hozta. A táskát feltűnés nélkül letette a padomba, az uzsonnát pedig átnyújtotta az osztálytársaim előtt: „Ezt otthon hagytad” – mondta. Megvédett attól, hogy szégyenkeznem kelljen a szórakozottságom miatt.


Mindent előteremtett nekem, amire vágytam. Amikor nagyobb lette, másodállást vállalt, hogy jusson új, divatos cipőre, ruhára. Este nyolckor, kilenckor jött haza, mégis volt ideje arra, hogy beszélgessünk. Mindig azt mondta, hogy a tanulás a legfontosabb dolog a világon. Tőlem azt várta csak el, hogy rendesen viselkedjem és jól tanuljak, én pedig jó kislányként igyekeztem ennek megfelelni.

Azért olykor előfordultak kisebb zökkenők. 13-14 éves koromban sokat mászkáltam a barátnőimmel, olykor ellógtam egy-egy órát. Anyu segített helyrehozni a dolgot: beszélt az osztályfőnökömmel, és megkérdezett, keressen-e korrepetáló tanárt, vagy be tudom hozni egyedül a lemaradást.

A mi kapcsolatunk sokkal szorosabb, mintha egy hagyományos kétszülős, többgyerekes családban éltünk volna. Igazi „anyafüggő” vagyok most is, és csodálom azért, amit értem tett.


Dr. Rákócziné Krämer Ágnes
Szülésznő, az Országos Bábaszövetség titkára

Hat magzatot veszített el az édesanyám születésem előtt. Csodálom, hogy újra és újra bízni tudott abban, hogy egyszer anya lesz belőle. Nem volt könnyű a várandósága, velem is sokat kellett feküdnie, de én épen és egészségesen születtem meg. Számomra azóta is minden szülés ilyen csoda, mint a saját létezésem.

Családunk élete azonban pár év múlva tragédiába fordult édesapám betegsége, majd hirtelen halála után. Sokan mondták akkor anyunak, hogy adjon engem és apu előző házasságából származó fiát intézetbe, mert könnyebb lesz az élete. Ő mindig azt felelte, hogy elég volta a férjét elveszítenie, a gyermekeit már nem akarja. Ráadásul amellett, hogy rólunk gondoskodott, még velünk együtt lakó volt társbérlő nénit is élet végéig eltartotta.

Mindig azt mondta, hogy nem érhet olyan csapás, amely megtörhet, ha erős vagyok. A rossz dolgok jönnek az életben, azok felett nincs hatalma az embernek, az viszont mát mindenkinek a saját felelőssége, hogy mit hoz ki az adott helyzetből.


Édesanyámmal való kapcsolatomat a mai napig a bizalom jellemzi leginkább. Anyu az első perctől kezdve támogatta, hogy szülésznő legyek. Akkoriban munkaügyi ügyintézőként dolgozott az angyalföldi állomáson. Fiatalkorában ő is ápoló akart lenni. mert szerinte csak rosszlányok dolgoznak kórházban. Anyu annak különösen örült, hogy várandós nőkkel és kisbabákkal fogok dolgozni.

Aztán a harmadik gyermekem születése után szembesültem azzal, hogy ha igazán jó szülésznő akarok lenni, tovább kell tanulnom. Azonban tanácstalan voltam, hogyan tudnék visszaülni az iskolapadba, hiszen akkor még a legnagyobb gyermekem sem járt iskolába. A megoldást anyu jelentette. aki akkor néhány évig velünk lakott. Főzött, mosott, takarított, gyereket sétáltatott, ellátta az egész családot, ameddig én tanultam. Ma már 79 éves de még mindig nem engedi, hogy én kényeztessem. Ha eljön hozzánk,  pár perc pihenés után, már azt látom, hogy serénykedik.

Néhány év múlva ismét nehéz döntésre kényszerültem. Elhelyezkedtem egy magánklinikán, ahol szerettek volna ápolási igazgatónak kinevezni. Sok pénz, sok munka, karrier. De ugyanakkor főnővéri állást kínáltak egy állami kórházban is. Kevesebb pénz, alacsonyabb szakmai lépcsőfok, de kiszámítható, nyugalmas munkaidő. Anyu nem adott tanácsot, rám bízta a döntést. Tudtam, hogy ha kell, mindig segít ellátni a családomat. Azt is tudtam azonban, hogy ha karriert választom, sokkal kevesebbet láthatom gyermekeimet. Végiggondoltam, mit tanított nekem egész életében, és rádöbbentem, hogy nem kétséges, mit kell választanom. Igazgató helyett maradtam szülésznő, máig anyukákkal és kisbabákkal dolgozhatom, és ezt tartom életem legokosabb döntésének.


Budai László
Argentintangó-táncos és -koreográfus

Senki sem tanult tovább a családból, édesanyám fodrászként, édesapám autófényezőként dolgozott, így aztán eszembe sem jutott, hogy nekem érdemes lenne. Majd az érettségihez közeledve anyám mégis a továbbtanulásról kezdett beszélgetni velem. Erősködött, hogy jó képességeim vannak, használjam ki azokat.

Én kamaszfejjel azonban meg sem hallottam az érveit. Odáig fajult a dolog, hogy édesanyám egy egész estét végigzokogott: „Nem akar továbbtanulni a fiam!” Láttam, hogy ez milyen fontos neki, ezért végül a kedvéért beleegyeztem, hogy megpróbálom, és fel is vettek a Műegyetem villamosmérnöki karának akkori legerősebb szakára, a digitális számítástechnikára.


Körülbelül százötvenen kezdtük el a szakot, és alig a harmada végezte el. Sokan kihullottak, kis híján sikertelen vizsga után csak rektori engedéllyel futhattam neki negyedszerre. Ez volt a legutolsó lehetőségem.

A vizsga előtti hétvégéken ezért kivételesen nem utaztam haza Győrbe, helyette édesanyám jött fel Budapestre, a kollégiumi szobámba. Mosott, főzött, takarított. Nem szidott, csak annyit mondott: „Ne aggódj, kisfiam, biztosan meglesz.” A belőle sugárzó bizalomtól szárnyakat kaptam, és elmúlt a bénító szorongás – a vizsga gond nélkül sikerült. Édesanyámnak köszönhettem, hogy értelmiségi lettem.

Ráadásul azt is az édesanyámnak köszönhetem, hogy meg mertem tenni a lépést: otthagytam a jól fizető programozói állásomat. Huszonévesen ugyanis elkezdtem táncolni, és hamar rájöttem, hogy a tánc az életem. De nem voltam biztos benne, hogy szabad-e ezért felhagyni a kenyérkereső munkával. Így évekig nappal a számítógép előtt ültem, esténként táncolni tanultam, majd másokat tanítottam, és egyre többször léptem fel.

Bár élveztem, hogy ennyi dolgot csinálok, éreztem, hogy a tánc teljes embert kíván, de nem mertem kimondani a végső szót. Ebben a kérdésben is édesanyám segített. „Ez a te igazi hivatásod!” – mondogatta.

Persze nem ezzel győzött meg, hanem az egész élete példaként állt előttem. A születésünk után mesterfodrászként minden hétvégét végigdolgozott, hogy mindent megadhasson anyagilag. Ma már ő is azt mondja, hogy túl sok időt töltött távol tőlünk, és hiba volt a pénzt a család elé helyeznie. Amikor aztán egy beszélgetés során szóba került, hogy nem tudok dönteni, csak ennyit mondott: „Fiam, inkább boldog legyél, mint gazdag!”

Ekkor döbbentem rá, hogy a tánc olyan boldogságot jelent nekem, amilyet a számítógépektől sosem kaphatok. Azóta főállású táncos, koreográfus és tánctanár vagyok. És pénz ide vagy oda, ez volt a legjobb döntésem.

0 komment:

Megjegyzés küldése