A Könyvek Titkos Rabja - Johann Georg Tinius a Gyilkos Lelkész

Minden könyvbarát álma, hogy nagy és
gazdag könyvtára legyen. Ezt örökítette
meg  Carl Spitzweg 1850 táján A könyvmoly
című festményén. Johann Georg Tinius
sem álmodhatott volna szebbet.

A könyvek utáni mohó vágy rablóvá és gyilkossá tette Johann Georg Tinius szász lelkészt.

Az utolsó szavak, amelyekre Friedrich Wilhelm Schimdt vissza tudott emlékezni, ezek voltak: „Parancsol egy csipetnyi tubákot?” Ezután elkábították, leütötték és kirabolták. A lipcsei kereskedő 1812. január 28-án zavarodottan, a fején egy erősen vérző sebbel nem tehetett mást, mint tűrte a vizsgálatot végző tisztviselő kérdéseinek záporát.

A tett gyanúsítottját úgy írta le, mint számára ismeretlen idegent, aki falusi lelkészhez hasonlóan volt öltözve. Négy hónappal később Schmidt belehalt súlyos sérüléseibe. A rendőrségi nyomozást végül eredménytelenül zárták le.

Egy lelkész gyengéi

Amikor Johann Georg Tinius 1764. október 22én egy pásztor gyermekeként egy kis alsó-luzsicai helységben, Staakow-ban megpillantotta a napvilágot, még nem látszott későbbi dicstelen pályafutása. Kisvártatva kiderült, hogy a gyermek rendkívüli tehetséggel van megáldva, s ez szép reményekkel kecsegtetett. Végül a falu lelkésze elérte, hogy az ifjú Tinius teológiai tanulmányokat folytathasson. 1798-ban már el is foglalta első lelkészi állását, 1809-ben pedig Weissenfels melletti Posernába költözött. Eddig minden rendben is ment.

Csakhogy a fiatalember lelkének volt egy másik, sötétebb oldala is. Egy ártatlan és első hallásra rokonszenves szenvedélynek hódolt: könyveket gyűjtött. Európa-szerte kapcsolatban állt gyűjtőkkel, élénk levelezést folytatott velük, és számos utazást szentelt a hőn áhított írások megszerzésének. A teológus Johann August Nösselt könyvtárának elárverezésekor, mint hírlik, még III. Frigyes Vilmos porosz királyt is túllicitálta. A könyvek iránt megmutatkozó szenvedélye tehát többe került, mint amennyire szerény falusi lelkészi fizetéséből futotta.

A rablástól a gyilkosságig

Így aztán Tinius új bevételi források után nézett – és rossz útra tévedt. Eleinte vélhetően postakocsikban kábította el utasokat tubákkal, amelyhez altató hatású füveket kevert, majd kirabolta áldozatait. Egy ideig azonban senkinek sem fordult meg a fejében az a gondolat, hogy a tiszteletre méltó lelkészt kapcsolatba hozza a bűnesetekkel.

Nagy vagyonokra persze Tinius ezekkel a kis rablótámadásokkal nemigen tehetett szert. Stratégiát változtatott tehát: vagyonos személyeket rabolt ki. Ez azonban súlyos következményekkel járt: az első rablótámadás áldozata a fent említett Schmidt nevű kereskedő volt, aki később meghalt. A zsákmány mintegy háromezer tallérra rúgott. Csak egy szűk esztendővel később, 1813. február 8-án került sor Lipcsében egy újabb bűncselekményre.

A 19. században a postakocsik utasai gyakran váltak rablótámadás célpontjává. Tinius azonban minden bizonnyal az egyetlen olyan rabló volt, aki a zsákmányt magánkönyvtárának finanszírozására fordította.

Az áldozat, egy Kuhnhardt nevű özvegyasszony két nappal később halt meg. A tettes, azzal az ürüggyel, hogy szeretne egy folyamodványt átnyújtani neki, bejutott a lakásába, s leütötte az asszonyt, de egy alkalmazott megzavarta. Így hát dolgavégezetlenül menekült a lépcsőházon keresztül. A lánynak azonban sikerült azonosítania, mégpedig azon falusi lelkészként, aki rendszeresen megszállt „A bárányhoz” címzett fogadóban, ahol a lány korábban felszolgálóként dolgozott.

A fogadós megerősítette, hogy Tinius a kérdéses napon is nála lakott. A lelkész lakásának átkutatásakor a nyomozók egy kis fejsze mellett, amely pontosan beleillett az áldozat sebébe, a hatalmas könyvtárat is megtalálták: ezt bizony lelkészi jövedelméből bajosan finanszírozhatta. Kétséges viszont, hogy ezek az önmagukban még nem bizonyító erejű tények egy ítélethez elégségesek lettek volna.

Előkerült azonban Tinius egyik levele, amelyben utasította egyik barátját, milyen vallomást tegyen, ha a

Johann Georg Tinius korabeli kép

nyomozást kiterjesztenék a Schmidt-ügyre is. Több sem kellett, előszedték az ezzel az esettel kapcsolatos nyomozati anyagokat. A vizsgálat azzal az eredménnyel zárult, hogy Tinius néhány héttel a rablás után egy értékes könyvtárat vásárolt fel, és készpénzzel fizetett. A gyilkos lelkész ellen pert indítottak.

Hossza huzavona után csak 1823. január 23-án került sor az ítélethirdetésre: Tiniust tizenkét év szabadságvesztésre ítélték. Az enyhe ítélet azzal magyarázható, hogy sem a postakocsik ellen intézett támadásokat, sem a Schmidt-gyilkosságot nem sikerült minden kétséget kizáróan rábizonyítani.

Mivel a vizsgálati fogságot nem számították be, a megszállott könyvmoly összesen huszonkét évet töltött börtönben. Ezután vándoréletet kezdett, s 1846-ban bekövetkezett haláláig írói munkásságából élt – többek között egy önéletrajzot is írt, amelyben próbálta magát mentegetni az elkövetett bűncselekmények alól.