Krisztus születése után még a Földközi-tenger déli partjáról szállították a legtöbb élelmiszert a Római Birodalom számára. Ma már csak az egykor hatalmas épületek romjai emlékeztetnek a múltbéli gazdagságra.
A római kereskedők hajói a Karthágói-öböl mélyén horgonyoztak. Fedélzetükön olívaolajjal és borral teli amforák, gabonával tömött zsákok sorakoztak. A római konyhákban már epedve várt olajos halszósz, a garum átható illata töltötte be a forró levegőt. A császári hivatalnokok rendkívüli gondossággal vizsgálták át az árut, amit a fedélzetre rakodtak.
Szorgos munka és valamiféle feszültség egyszerre volt jelen a kikötőben. Az emberek fejében kimondatlan kérdések kavarogtak. Vajon feltámad-e a szél? Nyugatnak, netán délnyugatnak vagy délnek fordul majd? A hajóknak ugyanis a lehető leggyorsabban ki kellett futniuk, méghozzá északi irányban – Róma kenyérre várt.
A régi Róma bővelkedett kenyérben, legalábbis a Krisztus utáni harmadik századot követően. A világ fővárosában korábban csak gabonát osztottak ingyen. A római császárok Aurelianus óta (Kr. u. 214-275) azonban már disznóhúst is osztogattak a könnyen fellázadó, hamar elégedetlenkedő városlakók megnyerése érdekében, s azoknak semmit sem kellett fizetniük érte. Az olívaolajnak is bővében voltak. A borért már fizetni kellett, de ezt is igen olcsón mérték: mai kifejezéssel élve a tényleges világpiaci ár mintegy háromnegyedéért juthattak hozzá a város lakói.
Hannibál és Cato
Aki Róma és Karthágó nevét hallja, annak azonnal a három pun háború jut eszébe, valamit a két hadvezér, Hannibál és Cato. Utóbbi állítólag minden egyes beszédét a következő szavakkal zárta: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam”, azaz: „Javaslom továbbá Karthágó lerombolását.” Három évvel Cato halála után, Kr. e. 146-ban Karthágót, Róma leghatalmasabb földközi-tengeri riválisát valóban legyőzték, és a földdel tették egyenlővé. A termőtalaj barázdáiba pedig sót hintettek, hogy Karthágó soha többé ne emelkedhessen fel újra, és egy Hannibálhoz hasonló hadvezér soha többé ne jelenthessen félelmet és rettegést Róma számára.
Szerencsére aztán változtak az idők. Augustus császár érvényen kívül helyezte az elődök átkát, és Karthágót újra benépesíttette. A város, amelynek lakói elnyerték a római polgárjogot, a birodalom egyik legcsillogóbb nagyvárosává fejlődött – „Felix Carthago”, azaz „gazdag, szerencsés Karthágó” vált belőle, amint az a pénzérméken is olvasható.
Víz a hegyekből
Az időszámítás kezdetét követő időszakban nemcsak Karthágó, hanem a teljes régió, az egész Provincia Africa felvirágzott. Több ezer kilométer, a mai Marokkótól Egyiptomig húzódó parti sáv, tehát a Földközi-tenger csaknem teljes déli partvidéke idetartozott.
A punok idejéből származó kutak és ciszternák mellé a rómaiak ekkor vízvezetékeket alakítottak ki. Hadrianus császár több mint 124 km hosszúságban építtetett vezetéket Karthágó számára, s ez a hegyekből a városba vezette a drága nedűt. Részben a föld alatt, részben a gyakorta 40 méteres magasságot is elérő boltíveken keresztül áramlott a víz a ciszternákba. Az óriási létesítmény – amelynek maradványai ma is megtekinthetők La Malga helység mellett – tulajdonképpen vízelosztók és –vezetékek jól megtervezett hálózata.
A nyilvános fürdők, a thermák számára – amelyek egyetlen római városból sem hiányozhatnak – természetesen szintén elegendő víz állt rendelkezésre. De éppúgy jutott víz a mezőgazdaságnak is. Ebben az időben az intenzív gazdálkodásnak és az öntözésnek köszönhetően sokkal nagyobb területet vonhattak művelés alá, mint manapság.
Békés szomszédok
Észak-Afrika jelentette a birodalom éléstárát. Ez volt az egyik legszerencsésebb provincia, mivel határait nem fenyegették harcias szomszédok, és a központtól távoli elhelyezkedésének köszönhetően nem keveredett bele a birodalom polgárháborúiba. A világtörténelem nagy eseményei máshol zajlottak, a tartomány közben pedig egyre csak gyarapodott. Védelmére elegendőnek bizonyult egy légia az Aures-hegységeben Lambaesisnél, és egy 1200 főt számláló sereg a legfontosabb kikötőnél, Karthágónál.
A kikötővárosok és az ország belsejében fekvő városok között sűrű úthálózat épült ki, amelyen a mezőgazdasági termékeket és a Szaharán át érkező egyéb árukat karavánokkal Afrika belsejéből a kikötőkhöz szállították. Ma is megtalálhatók itt a római mezőgazdaság nyomait, a gátak, az árkok, a ciszternák, az olajsütők és az olajprések.
Latinul beszéltek mindenütt, az afrikai provinciák hivatalos nyelve ugyanis már ez volt. Az itt élők egy része átvette a római vallást is, de a vidéki lakosság továbbra is pun nyelven beszélt, és Baal, valamint Tanit isteneket imádta.
A kikötővárosok a gabonaeladás és a Szaharán át folytatott kereskedelem révén meggazdagodtak, ám egyre többen éltek lehetőségeiket meghaladó színvonalon. És a természettel szemben már akkor is rablógazdálkodást folytattak.
Fa és állatok Rómának
A citrus fájából, amely egy fenyőfajta, asztallapokat készítettek. Rómában divat volt ilyen asztallapokat gyűjteni. Minél szebb volt a fa erezete, annál drágábbak voltak ezek a míves darabok. A filozófus Senecának szemére vetették, hogy miközben az egyszerű életről prédikált, ő rendelkezett az egyik legnagyobb ilyen asztalgyűjteménnyel.
Ekkor nem volt még olyan környezetvédelmi célú rendelet, amely a citrusfákat megvédte volna a pusztulástól, és ugyanez volt a helyzet számos őshonos állatfaj esetében. Tömegesen fogtak el oroszlánokat, leopárdokat, elefántokat, orrszarvúkat, zsiráfokat, gazellákat és struccokat, majd Rómába, az amfiteátrumokba szállították őket, ahol gladiátorokkal és elítéltetekkel kellett harcolniuk, s végezetül rendszerint lemészárolták őket. A lakosság számára az állatok elfogása jövedelmező üzletet jelentett. Mozaikok is megörökítették, hogyan fogták be a vadászok az állatokat a szállítás céljából használt ketrecekbe.
Az észak-afrikaiak körében is nagy volt a lelkesedés a rómaiak véres cirkuszi játékai iránt. A legtöbb városban amfiteátrumokat létesítettek. A legimpozánsabb ezek közül a tunéziai El Jemben épült, és 50 000 néző befogadására volt képes.
A kultúra virágzott itt, sok költő származott Afrikából. Közülük egy Septimius Severus a legmagasabb méltóságig is eljutott. A császárra Rómában egy diadalív, a sivatagi homokban pedig egy egész város emlékeztet: a líbiai Leptis Magna, Tunisztól mintegy 120 kilométerre keletre. Septimius Severus itt született Kr. u. 146-ban. A jogi pályán elindulva római állami hivatalokban töltött be magas rangú tisztségeket: konzul, helytartó, majd hadvezér lett. Katonái segítségével sikerült magához ragadnia végül a hatalmat, így lett császár.
Szülővárosát Afrika Rómájává tette. Valószínűleg Leptis Magna pompásan megépített thermái szolgáltak a hatalmas római Caracalla-thermák mintájául, amelyeket utóbb Septimius Severus fia létesített. A városban egy nagy színház, amelynek nézőteréről a tengerre lehet látni, egy fórum, valamint egy 90 méter hosszú és 40 méter széles bazilika maradványai ejtik ma is ámulatba a turistákat.
Keresztények Afrikában
A bazilika azonban nem csak a száraz sivatagi szeleknek köszönheti mai jó állapotát. Már korán keresztény templommá alakították át, hiszen az új hit meglehetősen nagy gyorsasággal terjedt Afrika Rómához tartozó városaiban. Theodot Mommsen írta „Római történelem” című művében: „A kereszténység fejlődésében Afrika egyenesen főszerepet játszott; ha a kereszténység Szíriában alakult is ki, Afrikában és Afrika révén vált világvallássá.”
Közben sok keresztény végezte hitének mártírjaként a karthágói arénában. A mártírokról szóló híradások megemlékeznek például bizonyos Perpetua és Felicitas hősies magatartásáról, valamint a hívők rendíthetetlen összetartásáról.
Az észak-afrikai paradicsom hanyatlása azonban feltartóztathatatlan volt. A 3. és 4. században lezajlott jelentős klímaváltozás, valamint a természet folyamatos kizsákmányolása megtették a maguk hatását: a mezőgazdaság hozamai csökkentek, a kereskedelem pedig elsorvadt.
A római világbirodalom kettészakadása után Tripolitánia Kr. u. 395-től a Nyugat-római Birodalomhoz került, Kyrenaika pedig Bizánchoz (a Kelet-római Birodalomhoz). Arab seregek rohanták le a vidéket, berber fejedelmek kerültek uralomra, őket a normannok, a törökök és az európai gyarmattartó hatalmak követték. De Róma városa máig őrzi a dicső múlt emlékeit.
A vízkészlet egyre fogy
Az élelmiszer-termelés Észak-Afrikában már ma sem tud lépést tartani a lakosság szükségleteivel. Az Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO adatai szerint az övezet ma háromszor annyi pénzt költ élelmiszerimportra, mint amennyit exportál.
26 országból, amelyekben már ma vízhiány mutatkozik, 13 a Közel-Keleten vagy Észak-Afrikában fekszik. A Közel-Kelet és Észak-Afrika mezőgazdasági termőterületeinek körülbelül 70%-a aszályos, vagy legalábbis részben aszályos.
A rendelkezésre álló édesvíz 80%-át a mezőgazdaság használja fel. Bár 1960 óta az öntözött termőföldek területe a régióban csaknem megkétszereződött – a korábbi 60 000 négyzetkilométerre nőtt – a helyzet a népesség nagy ütemű növekedés miatt mégis egyre kritikusabbá válik. Algériában például az egy lakosra eső születések szám a legmagasabbak közé tartozik a világon.
A római kereskedők hajói a Karthágói-öböl mélyén horgonyoztak. Fedélzetükön olívaolajjal és borral teli amforák, gabonával tömött zsákok sorakoztak. A római konyhákban már epedve várt olajos halszósz, a garum átható illata töltötte be a forró levegőt. A császári hivatalnokok rendkívüli gondossággal vizsgálták át az árut, amit a fedélzetre rakodtak.
 |
| Szerényebb termés, mint 2000 évvel ezelőtt Afrika északi partjainál még ma is a mezőgazdaság a legfontosabb termelőágazat, de a termés már nem olyan, mint 2000 évvel ezelőtt. |
A régi Róma bővelkedett kenyérben, legalábbis a Krisztus utáni harmadik századot követően. A világ fővárosában korábban csak gabonát osztottak ingyen. A római császárok Aurelianus óta (Kr. u. 214-275) azonban már disznóhúst is osztogattak a könnyen fellázadó, hamar elégedetlenkedő városlakók megnyerése érdekében, s azoknak semmit sem kellett fizetniük érte. Az olívaolajnak is bővében voltak. A borért már fizetni kellett, de ezt is igen olcsón mérték: mai kifejezéssel élve a tényleges világpiaci ár mintegy háromnegyedéért juthattak hozzá a város lakói.
Hannibál és Cato
Aki Róma és Karthágó nevét hallja, annak azonnal a három pun háború jut eszébe, valamit a két hadvezér, Hannibál és Cato. Utóbbi állítólag minden egyes beszédét a következő szavakkal zárta: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam”, azaz: „Javaslom továbbá Karthágó lerombolását.” Három évvel Cato halála után, Kr. e. 146-ban Karthágót, Róma leghatalmasabb földközi-tengeri riválisát valóban legyőzték, és a földdel tették egyenlővé. A termőtalaj barázdáiba pedig sót hintettek, hogy Karthágó soha többé ne emelkedhessen fel újra, és egy Hannibálhoz hasonló hadvezér soha többé ne jelenthessen félelmet és rettegést Róma számára.
Szerencsére aztán változtak az idők. Augustus császár érvényen kívül helyezte az elődök átkát, és Karthágót újra benépesíttette. A város, amelynek lakói elnyerték a római polgárjogot, a birodalom egyik legcsillogóbb nagyvárosává fejlődött – „Felix Carthago”, azaz „gazdag, szerencsés Karthágó” vált belőle, amint az a pénzérméken is olvasható.
Víz a hegyekből
Az időszámítás kezdetét követő időszakban nemcsak Karthágó, hanem a teljes régió, az egész Provincia Africa felvirágzott. Több ezer kilométer, a mai Marokkótól Egyiptomig húzódó parti sáv, tehát a Földközi-tenger csaknem teljes déli partvidéke idetartozott.
A punok idejéből származó kutak és ciszternák mellé a rómaiak ekkor vízvezetékeket alakítottak ki. Hadrianus császár több mint 124 km hosszúságban építtetett vezetéket Karthágó számára, s ez a hegyekből a városba vezette a drága nedűt. Részben a föld alatt, részben a gyakorta 40 méteres magasságot is elérő boltíveken keresztül áramlott a víz a ciszternákba. Az óriási létesítmény – amelynek maradványai ma is megtekinthetők La Malga helység mellett – tulajdonképpen vízelosztók és –vezetékek jól megtervezett hálózata.
 |
| Olajszüret a múltban Olajszüret a Kr. u. 2. században. Részlet egy justiniapolisi (ma La Chebba, Tunézia) padlómozaikból. Az olívaolaj számított az egyik legfontosabb exportcikknek. |
Békés szomszédok
Észak-Afrika jelentette a birodalom éléstárát. Ez volt az egyik legszerencsésebb provincia, mivel határait nem fenyegették harcias szomszédok, és a központtól távoli elhelyezkedésének köszönhetően nem keveredett bele a birodalom polgárháborúiba. A világtörténelem nagy eseményei máshol zajlottak, a tartomány közben pedig egyre csak gyarapodott. Védelmére elegendőnek bizonyult egy légia az Aures-hegységeben Lambaesisnél, és egy 1200 főt számláló sereg a legfontosabb kikötőnél, Karthágónál.
A kikötővárosok és az ország belsejében fekvő városok között sűrű úthálózat épült ki, amelyen a mezőgazdasági termékeket és a Szaharán át érkező egyéb árukat karavánokkal Afrika belsejéből a kikötőkhöz szállították. Ma is megtalálhatók itt a római mezőgazdaság nyomait, a gátak, az árkok, a ciszternák, az olajsütők és az olajprések.
Latinul beszéltek mindenütt, az afrikai provinciák hivatalos nyelve ugyanis már ez volt. Az itt élők egy része átvette a római vallást is, de a vidéki lakosság továbbra is pun nyelven beszélt, és Baal, valamint Tanit isteneket imádta.
A kikötővárosok a gabonaeladás és a Szaharán át folytatott kereskedelem révén meggazdagodtak, ám egyre többen éltek lehetőségeiket meghaladó színvonalon. És a természettel szemben már akkor is rablógazdálkodást folytattak.
Fa és állatok Rómának
A citrus fájából, amely egy fenyőfajta, asztallapokat készítettek. Rómában divat volt ilyen asztallapokat gyűjteni. Minél szebb volt a fa erezete, annál drágábbak voltak ezek a míves darabok. A filozófus Senecának szemére vetették, hogy miközben az egyszerű életről prédikált, ő rendelkezett az egyik legnagyobb ilyen asztalgyűjteménnyel.
Ekkor nem volt még olyan környezetvédelmi célú rendelet, amely a citrusfákat megvédte volna a pusztulástól, és ugyanez volt a helyzet számos őshonos állatfaj esetében. Tömegesen fogtak el oroszlánokat, leopárdokat, elefántokat, orrszarvúkat, zsiráfokat, gazellákat és struccokat, majd Rómába, az amfiteátrumokba szállították őket, ahol gladiátorokkal és elítéltetekkel kellett harcolniuk, s végezetül rendszerint lemészárolták őket. A lakosság számára az állatok elfogása jövedelmező üzletet jelentett. Mozaikok is megörökítették, hogyan fogták be a vadászok az állatokat a szállítás céljából használt ketrecekbe.
Az észak-afrikaiak körében is nagy volt a lelkesedés a rómaiak véres cirkuszi játékai iránt. A legtöbb városban amfiteátrumokat létesítettek. A legimpozánsabb ezek közül a tunéziai El Jemben épült, és 50 000 néző befogadására volt képes.
 |
| A Leptis Magna-bazilika A Líbia területén található bazilika hatalmas épülete 90 m hosszú és 40 m széles volt. Mai neve: Leptis Magna Lebda. Septimius Severus császár uralkodása alatt a város afrika Rómájává fejlődött. |
Szülővárosát Afrika Rómájává tette. Valószínűleg Leptis Magna pompásan megépített thermái szolgáltak a hatalmas római Caracalla-thermák mintájául, amelyeket utóbb Septimius Severus fia létesített. A városban egy nagy színház, amelynek nézőteréről a tengerre lehet látni, egy fórum, valamint egy 90 méter hosszú és 40 méter széles bazilika maradványai ejtik ma is ámulatba a turistákat.
Keresztények Afrikában
A bazilika azonban nem csak a száraz sivatagi szeleknek köszönheti mai jó állapotát. Már korán keresztény templommá alakították át, hiszen az új hit meglehetősen nagy gyorsasággal terjedt Afrika Rómához tartozó városaiban. Theodot Mommsen írta „Római történelem” című művében: „A kereszténység fejlődésében Afrika egyenesen főszerepet játszott; ha a kereszténység Szíriában alakult is ki, Afrikában és Afrika révén vált világvallássá.”
Közben sok keresztény végezte hitének mártírjaként a karthágói arénában. A mártírokról szóló híradások megemlékeznek például bizonyos Perpetua és Felicitas hősies magatartásáról, valamint a hívők rendíthetetlen összetartásáról.
Az észak-afrikai paradicsom hanyatlása azonban feltartóztathatatlan volt. A 3. és 4. században lezajlott jelentős klímaváltozás, valamint a természet folyamatos kizsákmányolása megtették a maguk hatását: a mezőgazdaság hozamai csökkentek, a kereskedelem pedig elsorvadt.
A római világbirodalom kettészakadása után Tripolitánia Kr. u. 395-től a Nyugat-római Birodalomhoz került, Kyrenaika pedig Bizánchoz (a Kelet-római Birodalomhoz). Arab seregek rohanták le a vidéket, berber fejedelmek kerültek uralomra, őket a normannok, a törökök és az európai gyarmattartó hatalmak követték. De Róma városa máig őrzi a dicső múlt emlékeit.
A vízkészlet egyre fogy
Az élelmiszer-termelés Észak-Afrikában már ma sem tud lépést tartani a lakosság szükségleteivel. Az Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO adatai szerint az övezet ma háromszor annyi pénzt költ élelmiszerimportra, mint amennyit exportál.
 |
| A rómaiak fejlett öntözőrendszereket építettek, amelyekhez több kilométer hosszúságú vízvezeték tartozott. |
A rendelkezésre álló édesvíz 80%-át a mezőgazdaság használja fel. Bár 1960 óta az öntözött termőföldek területe a régióban csaknem megkétszereződött – a korábbi 60 000 négyzetkilométerre nőtt – a helyzet a népesség nagy ütemű növekedés miatt mégis egyre kritikusabbá válik. Algériában például az egy lakosra eső születések szám a legmagasabbak közé tartozik a világon.