Az útvesztők valódi célját mindmáig rejtély övezi. Számos alakban jelennek meg, a vallásos szimbólumoktól a tisztán szórakoztató játékokig, s a művészi formák és tárgyak között egyedülálló módon világszerte, minden kultúrában megtalálhatók.
Az útvesztő és az útvesztők az ember alkotta legősibb absztrakt formák közé tartoznak: az első olyan képek voltak, amelyek nem eseményeket, hanem eszméket jelenítettek meg. Mivel egy időben jelentek meg a világ különböző részein, amelyeket hatalmas távolságok választanak el egymástól, nem „befolyásolhatták” egymást. Hasonló korú labirintusábrákat fedeztek fel Arizonában, Indiában, Szumátrán és Európában.
Az útvesztő a halál és az újjászületés vallásos felfogásához kapcsolódott, és olyan szertartások középpontjává vált, amelyekkel a Nap hosszú téli halála után a tavasz visszatértét kívánták biztosítani. A korai dél-európai közösségek sírjaik köveibe vésték labirintusábráikat, másutt, például Skandináviában, valódi, gyeptéglákkal vagy vándorkövekkel kijelölt labirintusokat hoztak létre, amelyeket a tavaszi napforduló rituális táncainál használtak.
A nyugati világ leghíresebb mitológiai útvesztője Minósz király labirintusa Krétán, amely a félig ember, félig bika Minótaurosz egykori otthona volt. Az athéni hős, Thészeusz megtalálta az utat a labirintusban és megölte a Minótauroszt. A krétai Knósszoszban, a minószi palotában végzett ásatások labirintusnak ugyan nem találták nyomát, bőséges bizonyítékaira bukkantak azonban a bikakultusznak, melynek jelképe a bárd, a labrüsz volt; talán ebből ered a „labirintus” szó.
Amikor Hérodotosz görög történetíró az i. e. V. században ellátogatott az egyiptomi Fajjúm egyik híres épületébe, amelyet III. Amenemhat fáraó építtetett i. e. 1800-ban, „labirintusként” jellemezte azt. Bár valóban igen zegzugos építmény volt – 12 udvarral, kanyargós folyósokkal – úgy tűnik, nem kimondottan labirintusnak szánták.
Észak –Európa egyik legrégibb labirintusábrája i. e. 2500 körül keletkezett. A sziklába vésett hármas csigavonalra egy írországi halomsírban, New Grange mellett bukkantak. De Európa-szerte találtak más labirintus-faragványokat is, amelyek fejlődése a korai csigavonalaktól a későbbi bonyolultabb, „krétai labirintus” felé mutat. Ez utóbbi minta egyszerű útvesztő, egyetlen bejárattal és hét gyűrűn át a középpont felé tekergőző útvonallal.
A XII. század végétől Európa-szerte kezdenek feltűnni a templomok padlóburkoló lapjain rögzített labirintusok. Sok középkori francia katedrális híres efféle útvesztő-ábráiról, köztük Bayeux, Amiens, Chartres és Sens. A keresztény padlólabirintusok szerves részei lettek a bűnbánat aktusának, melyen során a hívők térden csúszva követték a minta kanyargó fordulatait. Gyakran szabták ki ezt vezeklésül azokra, akik nem tudtak a Szentföldre zarándokolni; a templomi labirintusok ezért a chemins de Jerusalem („Jeruzsálem útjai”) nevet kapták. Itáliában a labirintusokat oszlopokra és falakra vésték, ahol imádkozás közben ujjal lehetett nyomon követni őket – ilyen labirintus látható például a luccai székesegyházban.
Szerepet kaptak a labirintusok azokban a nép szertartásokban is, amelyek a pogány termékenységi rítusokban gyökereztek. Angliában olyan, tőzegtéglából rakott labirintusokat használtak a húsvéti és májusi tavaszköszöntő ünnepségekhez, mint amilyen a humberside-i Alkborough-ban lévő Julian’s Bower. Egészen a XIX. század közepéig népszerűek voltak a „spirális” táncok, ahol a lányok és a legények a középpont felé pörögtek, majd onnan újra kifelé haladtak. Európában még mindig járják a labirintustáncokat, amelyek alapja az ókori darutánc vagy geránosz; ezt állítólag Thészeusz és társai ropták a görög Náxosz szigetén, menekülésük megünneplésére.
Az útvesztő és az útvesztők az ember alkotta legősibb absztrakt formák közé tartoznak: az első olyan képek voltak, amelyek nem eseményeket, hanem eszméket jelenítettek meg. Mivel egy időben jelentek meg a világ különböző részein, amelyeket hatalmas távolságok választanak el egymástól, nem „befolyásolhatták” egymást. Hasonló korú labirintusábrákat fedeztek fel Arizonában, Indiában, Szumátrán és Európában.
Az útvesztő a halál és az újjászületés vallásos felfogásához kapcsolódott, és olyan szertartások középpontjává vált, amelyekkel a Nap hosszú téli halála után a tavasz visszatértét kívánták biztosítani. A korai dél-európai közösségek sírjaik köveibe vésték labirintusábráikat, másutt, például Skandináviában, valódi, gyeptéglákkal vagy vándorkövekkel kijelölt labirintusokat hoztak létre, amelyeket a tavaszi napforduló rituális táncainál használtak.
Textilminták Bartolomeo Veneto 1510-ben festett férfiportréján a ruházatot labirin- tusszerű minták díszitik. A köntös ujján lévő „Salamon-csomók” kereszt, horogkereszt és labirintus kombinációi. |
Amikor Hérodotosz görög történetíró az i. e. V. században ellátogatott az egyiptomi Fajjúm egyik híres épületébe, amelyet III. Amenemhat fáraó építtetett i. e. 1800-ban, „labirintusként” jellemezte azt. Bár valóban igen zegzugos építmény volt – 12 udvarral, kanyargós folyósokkal – úgy tűnik, nem kimondottan labirintusnak szánták.
Észak –Európa egyik legrégibb labirintusábrája i. e. 2500 körül keletkezett. A sziklába vésett hármas csigavonalra egy írországi halomsírban, New Grange mellett bukkantak. De Európa-szerte találtak más labirintus-faragványokat is, amelyek fejlődése a korai csigavonalaktól a későbbi bonyolultabb, „krétai labirintus” felé mutat. Ez utóbbi minta egyszerű útvesztő, egyetlen bejárattal és hét gyűrűn át a középpont felé tekergőző útvonallal.
A XII. század végétől Európa-szerte kezdenek feltűnni a templomok padlóburkoló lapjain rögzített labirintusok. Sok középkori francia katedrális híres efféle útvesztő-ábráiról, köztük Bayeux, Amiens, Chartres és Sens. A keresztény padlólabirintusok szerves részei lettek a bűnbánat aktusának, melyen során a hívők térden csúszva követték a minta kanyargó fordulatait. Gyakran szabták ki ezt vezeklésül azokra, akik nem tudtak a Szentföldre zarándokolni; a templomi labirintusok ezért a chemins de Jerusalem („Jeruzsálem útjai”) nevet kapták. Itáliában a labirintusokat oszlopokra és falakra vésték, ahol imádkozás közben ujjal lehetett nyomon követni őket – ilyen labirintus látható például a luccai székesegyházban.
Szerepet kaptak a labirintusok azokban a nép szertartásokban is, amelyek a pogány termékenységi rítusokban gyökereztek. Angliában olyan, tőzegtéglából rakott labirintusokat használtak a húsvéti és májusi tavaszköszöntő ünnepségekhez, mint amilyen a humberside-i Alkborough-ban lévő Julian’s Bower. Egészen a XIX. század közepéig népszerűek voltak a „spirális” táncok, ahol a lányok és a legények a középpont felé pörögtek, majd onnan újra kifelé haladtak. Európában még mindig járják a labirintustáncokat, amelyek alapja az ókori darutánc vagy geránosz; ezt állítólag Thészeusz és társai ropták a görög Náxosz szigetén, menekülésük megünneplésére.
Az élet ösvénye A chartres-i katedrális főhajójában lévő labirintus valószínűleg az Istenhez vezető utat szimbolizálja. |
Őskori labirintus Ezt a kőfaragványt egy sziklasír bejáratánál találták a szardíniai Luzzanasban. I. e. 2500 és 2000 között készülhetett, és alighanem a világ legrégibb fennmaradt labirintusábrája. |
Régi pénz Az i. e. III. századi krétai pénzdarab klasszikus hétgyűrűs labirintusmintája, Thészeusz és a Minótaurosz legendájára utal |