2014. március 7., péntek

Az Istenek Kútjai

A Yucatán-félsziget karsztvidéke szorosan összefonódik a maják kultúrájával és híres áldozati kútjaikkal. Ezek gyakran olyan barlanglabirintusokkal állnak kapcsolatban, amelyekben vak halak és olyan lények élnek, amelyek ősei valószínűleg egy óriási katasztrófát éltek túl.


Mintha egy őskori sziget volna

A spanyol hajós Antonio de Alaminos, aki 1517 februárjában az egyik első európaiként Közép-Amerika partjai felderítette, biztosra vette, hogy Yucatán egy sziget. Ebben azonban tévedett: a lapos, szirtekkel és homokpadokkal szegélyezett táj szoros szálakkal kapcsolódik a szárazföldhöz. Ám bizonyos szempontból mégiscsak igaza volt. A nyugaton és északon a Mexikói-öböllel, keleten a Karib-tengerrel határos, délen pedig sűrű erdőkkel övezett Yucatán-félsziget külön világot alkot, amelyet egyedülálló növény- és állatvilág, valamint a Közép-Amerikai-földszorosénál lényegesen szárazabb éghajlat jellemet. A térképet szemlélve úgy tűnhet, mintha a földszorosból a félsziget kinyújtott hüvelykujjként meredne fölfelé.

A Yucatán-félsziget leginkább földtani felépítésében különbözik a Közép-amerikai-földszorostól. Amíg az utóbbit különféle gyűrt kőzetrétegek alkotják, a félsziget szinte kizárólag harmadkori, majdnem vízszintesen rétegződő mészkőből áll. Ugyanebből a kb. 65 millió évvel ezelőttől 5 millió évvel ezelőttig tartó korszakból származó mészkő építi fel a szemközti Floridai-félszigetet is, mintha csak ikertestvérek lennének. Közelebbről megvizsgálva őket azonban azt kell megállapítanunk, hogy bár valóban vannak közös vonásaik, lényegesen több köztük a különbség.

Esőben gazdag, vízben mégis szegény

Floridát szinte átitatja a víz, amelyet a rengeteg tó és folyó, valamint a nagy kiterjedésű mocsárvidékek jelenléte is alátámaszt. A közép-amerikai testvér viszont olyan vidék, ahol szinte alig van víz: a Yucatán-félsziget északi részén egyetlen folyó sem hömpölyög. A vízszegénységet nem a hiányzó csapadék okozza. A félsziget északi csücskéhez közeli Cozumel-sziget egy négyzetméterére például éves átlagban 1500 liter eső esik, csaknem annyi, mint Miamiban.

Noha a tél hónapok a Yucatán-félszigeten kissé szárazabbak, nyáron és ősszel viszont általában felhőszakadásszerű esőzések öntözik bőségesen a vidéket. Amennyiben úgy számolunk, hogy a lehulló csapadék 80 százaléka ismét elpárolog, még akkor is évente legalább 200 liter víz marad meg négyzetméterenként – folyóvizeknek mégsem találjuk nyomát sem.

Eltűnik a felszínről

Mi lehet a magyarázat? A harmadkorból származó kőzetrétegek mint a Yucatán-, mind a Floridai-félszigeten főként mészkőből állnak, tehát olyan kőzetből, amely szénsavtartalma vízben könnyen oldódik. A merev kőzetek a kéregmozgások hatására megrepedeztek, így számos repedés és rés keletkezett bennük. Ezeken keresztül az esővíz elszivárog, és megtámadja a meszes kőzeteket. A víz az idők során széles hasadékokká bővíti a repedéseket, miközben eltűnik a mélyben. Ennek a folyamatnak a végeredményeképp a vidék elkarsztosodik, szélsőséges esetben már nem is marad felszíni víz. A Yucatán-félsziget mészkőrétegei különösen nagy mértékben karsztosak, mivel a talajban – ellentétben Floridával – szinte sehol nem alakultak ki vízzáró fedőrétegek, amelyek az elszivárgást fékeznél, vagy esetleg teljesen megakadályoznák.

A maják artézi kutak mellett hozták létre településeiket 

Nyilvánvaló, hogy a kőzet gyorsan oldódik, erre utal az a tény, hogy a talajvíz rendkívüli mennyiségben tartalmaz oldott meszet, egy meghatározott térségre vonatkoztatva a földfelszín 1000 év alatt akár 340 mm-t is kophat az oldási folyamatok következtében. Az esővíz által a csupasz kőzetben mart csatorna alakú vájatokból is egyértelműen megállapítható, hogy a földfelszín kopik, ám a táj alakításában meghatározó szerepet játszó folyamatok mégis inkább a mélyben zajlanak – az egész Yucatán-félszigetet sűrűn behálózó barlangrendszerekben.

A maja kultúra szoros összefonódását a karsztvidékkel az az út is bizonyítja, amely Chichén Itzá  város Kukulcán-piramisát köti össze az áldozati kúttal.
Az esős évszakban a föld alatti üregek rendszerint teljesen megtelnek vízzel, és a nagy nyomás alatt álló hasadékvíz időnként a parttól távolabb bővizű édesforrásként bukkan a felszínre. Ám amíg idáig eljut, a víz útközben oldó munkát végez a barlangok falán és mennyezetén. A barlangok mennyezete végül a földfelszín felé olyan mértékben elvékonyodik, hogy saját terhe alatt beszakad. Ilyenkor omlási akna vagy – amennyiben a talaj felett víz van – artézi kút keletkezik.

A Yucatán-félszigetnek csupán az északkeleti részén mintegy 6000 ilyen artézi kút található. Errefelé cenotes a nevük, amely egy maja szóból származik. A vízben szegény vidék őslakosai településeiket szinte kivétel nélkül ilyen természetes kutak közelében létesítették, amelyek száraz időszakokban is biztosították számukra a létfontosságú vizet.

A maják a kutakat isteneik ajándékának tartották, akiknek hálájukat ott, helyben kifejezték, például a Cenote Sagradónál, Chichén Itzá maja város szent kútjánál. A csaknem függőleges irányú akna mélyén, amelyben az esős évszakban akár 11 m magasan is áll a víz, ezerszámra találtak drága áldozati adományokat, sőt helyenként még emberi csontvázakat is.

A sötét barlangok valóságos kincsesbányák

A kutatók körében mind a mai napig vitatott kérdés, milyen áldozati ceremóniát mutattak be egykor a maják Chac esőisten tiszteletére. A legenda szerint szép szüzek vetették magukat önként a mély aknába, és ezzel Chac karjaiba – a megtalált csontvázak azonban többnyire a férfiaktól és gyermekektől származnak.

A Yucatán-félszigeten található barlangok közül számos a mészkőrétegek oldódásának következtében keletkezett, a jégkorszakok alatt, amikor a tengervíz szintje jóval alacsonyabban húzódott, mint manapság. Mára ezek az üregek már víz alá kerültek, és ezért a kalandvágyó barlangi búvárok kedvenc úti céljai. Ezekben az üregekben néha olyan állati maradványokra is bukkannak, amelyek évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt a barlangok tetején keletkezett lyukakon keresztül zuhantak a mélybe, és ott a vízbe fulladtak.

Régi idők nyomai

A Cenote Nai Tucha esetében azonban nem ilyen természetes veremről van szó, ez inkább egyfajta kőkorszaki raktár lehetett a szerves hulladékok számára. Az artézi kút egyik mellékjáratában a búvárok még egy masztodon maradványait is felfedezték, amely vélhetően mintegy 14 000 éve nyugodott az üregben. A másutt már régóta kipusztult elefántszerű ősormányosok az Újvilágban egészen 9000 évvel ezelőttig fennmaradtak. Még találkoztak a kőkorszaki vadászokkal – erre a masztodonra nézve a találkozás halálos következményekkel járt. A zsákmányejtők valószínűleg azonnal el is fogyasztották az értékes húst, a csontokat és fogakat pedig ebben az üregben helyezték el.

Az olyan függő cseppkövek, mint a makaróniszerű sztalaktitok, csak azokban a barlangokban képződhetnek, amelyek a karsztvízszint felett találhatók. Ez a barlang a mészkő oldódása révén a jégkorszakban keletkezett, amikor a tengerszint a mai szintnél több mint 100 m-rel alacsonyabb volt.
A Yucatán-félsziget föld alatti világában a kipusztult állatok maradványainál lényegesen gyakrabban találkoznak a búvárok igencsak élénk, ám archaikus kinézetű barlanglakókkal, mint amilyen például a barlangi pontylazac, amely teljesen vak, bőre pedig egészen festékhiányos. A barlangok sötét világához való meglepően gyors alkalmazkodás tapasztalható néhány vak és színtelen rák esetében is. Bioritmusuk – a felszínen élő állatokéhoz hasonlóan – még mindig követi a nappalok és éjszakák változásait. Azok a fajok pedig, amelyek vélhetően a tengerszint emelkedésével vándoroltak a barlangokba, éppúgy tudnak létezni édesvízi környezetben, mint a tenger sós vizében.

A Yucatán-félsziget szigetjellege többé-kevésbé tükröződik a növény- és állatvilágban is. A világon létező összes növényfaj tíz százaléka kizárólag a félszigeten honos. Csak kaktuszféléből 14 endemikus fajt találunk itt. A 300 madárfajból viszont csupán kettő olyan, amely kizárólag itt honos, míg a közel 100 emlősállat egész Közép-Amerikában megtalálható. Érdemes megjegyezni, hogy az állatfajok között olyan őslények is akadnak, mint a mókás oposszum, amely már legalább 70 millió éve ismert, vagy a lábcsonkos kígyófélék, amelyek törzsfejlődésének gyökerei legalább 500 millió évre nyúlnak vissza.

A tömeges pusztulás túlélői a katasztrófa színhelyén

Felvetődik a kérdés: létezhetnek-e ősi állat- és növényfajok a Földnek abban a szegletében, ahol egyes szakemberek szerint 65 millió évvel ezelőtt a tömeges pusztulás elkezdődött. Akkoriban nemcsak a dinoszauruszok és a repülő sárkánygyíkok tűntek el a Föld színéről, hanem számos tengeri élőlény, is, mint például az ammoniták (csigavonalú, mészvázas lábasfejű állatrend).

Az egyik elmélet egy nagyobb égitest becsapódásával magyarázza számos faj – geológia léptékkel mérve – hirtelen eltűnését. Eszerint az ütközéskor hihetetlen mennyiségű por került a légkörbe, amely a napot hosszabb időre eltakarta, és így a zöld növények fotoszintézise megszakadt. Ha feltételezzük, hogy a táplálkozási piramis alapját képező, vizekben élő növényi planktonok és a magasabb rendű szárazföldi növények eltűntek a Föld színéről, akkor a velük táplálkozó magasabb rendű élőlényeknek is éhen kellett pusztulniuk.


Cenote Nai Tucha átlátszó karsztvizében egy vélhetően még a kőkorszaki vadászok által elejtett masztodon csontjai és zápfogai maradtak meg kitűnő állapotban.

A tömeges kihalásokért felelős nagyobb égitest becsapódásának teóriája mellett szól a Yacatán-félsziget északi peremén található Chicxulub-kráter létezése is, amely a kérdéses időben egy meteorit becsapódása révén keletkezett. A becsapódás után még a távoli kőzetrétegekben is szokatlanul magas koncentrációban maradt vissza iridium. Ez az elem nagyon ritkán fordul elő bolygónkon, ezért joggal tekinthető „földönkívülinek”.

0 komment:

Megjegyzés küldése