2014. július 30., szerda

Isten Harcosai Szudánban - A Mahdi-felkelés

A jogtipró idegen uralom és az elégedetlenség Szudánban előkészítette a terepet egy iszlám messiás fellépéséhez.

Még napjainkban is őrá hivatkoznak az igazhitű harcosok: Mohmmed Ahmed ibn Abdalláhra, aki önmagát Mahdinak, azaz messiásnak, megváltónak nevezte. Egy rendkívül véres felkelést segített győzelemre Szudán egyiptomi-török megszállói, valamint a britek ellen. Szudán tizenhárom esztendőn át szabad állam volt, ráadásul a Mahdi utódja azt követelte Viktória királynőtől, hogy hódoljon be neki, s vigaszul cserébe felkínálta, hogy helyet kaphat a háremében.

Kilenc évvel később megérkezett az uralkodónő válasza – egy brit hadtest formájában, amely ágyúval és gyorstüzelő fegyverekkel visszahódította Szudánt, s az országot a brit gyarmatbirodalom részévé tette.

Az egyiptomiak mint Szudán urai

A Mahdi vezette felkelés ezzel szemben eleinte főként az egyiptomiak ellen irányult. Egyiptom ugyanis 1821-től kezdve az európaiak támogatásával déli irányban közel az Egyenlítőig terjesztette ki uralmát. A mai Szudán északi részén nyomasztó adóikkal fizetésképtelenségbe taszították a muszlim parasztságot.

Később ez az önhibáján kívül tönkrement tömeg az ország délebbre eső területein próbált szerencsét elefántcsont- és rabszolga-kereskedelemmel. Az oszmán-egyiptomi vezető réteg – hogy kézben tartsa a korrupciót, és megakadályozza a rabszolga-kereskedelmet – hamarosan mindinkább európaiakat alkalmazott a kereskedelemben és a közigazgatásban.

Az olyan külhoniakat, mint például az osztrák Rudolf Slatin délen, vagy a skót Charles Gordon északon – akinek ragadványneve, „Gordon pasa” angol nyelvterületen még napjainkban is ismerően cseng – végül egész tartományok kormányzóivá váltak. Nem csoda, hogy Szudán elnyomott népe mindinkább lázadozott.

Hogyan lesz egy igehirdetőből „Mahdi”?

Mint hasonló helyzetekben gyakorta megesik, Szudánban is felbukkant egy „messiás”: az 1844-ben született Mohammed Ahmed, egy csónaképítő mester fia vállalta magára ezt a szerepet. Már ifjan tanulmányozta a Koránt, és nem telt bele sok idő, hogy már igehirdetőként járja az országot: felszólította a híveket a szent könyv régi értékeihez való visszatérésre. Egyre több követőre lelt…

Végül 1881 márciusában a prédikátor elérkezettnek látta az időt, hogy világosan megfogalmazza szándékait: önmagát Mahdinak kiáltotta ki, aki meg fogja szabadítani a világot az igazságtalanságtól. Ez már az egyiptomi hatóságokat is válaszadásra késztette. Katonákat küldtek, hogy fogják el a veszedelmes férfiút. Csakhogy annak hatalma jóval nagyobb volt a vártnál: hívei a katonákat kíméletlenül agyonverték.

A történések végképp fölrázták az egyiptomiakat, de már túl későn. A szudáni lakosság gyűlölte az országot kizsákmányoló urakat, a sejkek meg morgolódtak, hogy a rabszolgaság betiltásával az egyiptomiak megfosztották őket legfontosabb bevételi forrásuktól. Ráadásul bizonyos törzsek rablószenvedélyüknek szerettek volna hódolni.

A Mahdi mindezen elégedetlenkedőket maga mögé sorakoztatta, amikor „hitetlennek” nyilvánította az uralmon lévőket. A Mahdi karizmája elmosta azokat a törzsi határokat, amelyek ez idáig megakadályozták, hogy a szudániak összefogjanak. A szent háború, a dzsihád zászlaja alatt a „messiás” megkezdte hódító útját.

Szent háború Szudánban

A lázadás gyorsan terjedt. Kiváltképpen a Számmánija-rend fanatikus dervisei szálltak harcba anélkül, hogy akár a legcsekélyebb tekintettel lettek volna saját veszteségeikre. Öngyilkos támadással rohantak le több helyőrséget is. Amikor aztán 1883 elején még a hatezer fő védte el-Obeid erőd is elesett, a felkelőknek sikerült elvágniuk Szudán déli részét a fővárostól, Kartúmtól.

Utánpótlás nélkül csak idő kérdése volt, hogy mikor teszik le a fegyvert az elszigetelt déli tartományok kormányzói is. Egy tízezer fős sereg feladata volt, hogy áttörje az ostromgyűrűt: e célból meneteltek Kartúmból délre. Ám a felkelők tévútra vezették a sereget, és végül a szavanna kellős közepén a szomjúságtól félholt csapatokat bekerítették és lerohanták. A mészárlás elől csak keveseknek sikerül elmenekülniük.

A dervisek jellegzetes fehér öltözések viseltek. Öngyilkos támadásaik jelentős mértékben segítették a Mahdi-felkelést.
Ezzel a Dél elveszett, Rudolf Slatin letette a fegyvert – több mint tizenkét éven át kellett rabságban szolgálnia a Mahdit, valamint annak utódját. Abdallahi kalifát. Eközben a Mahdi észak felé vette útját, hogy bevegye a fővárost. Ott a britek, akik a Szuezi-csatorna megépítése óta Egyiptom valódi urai voltak, már meghúzták a vészharangot.

A legendás hírű Charles Gordont, alias Gordon pasát küldték oda, hogy mentse, ami menthető: elismerte a Mahdit Szudán egy részének királyaként, s lehetővé tette, hogy más országrészek is egyes helyi fejedelmek vezetésével függetlenné váljanak. Csakhogy ezek az intézkedések már nem sokat számítottak. Gordon pasát végül Kartúmban körülzárták, és a várost tíz hónapon keresztül ostromolták.

A londoni kormányzat hosszú időn át tétlenkedett, míg végül a körbekerített haderők felszabadítására újabb csapatokat küldött. A sereg azonban két nappal elkésett. Addigra már a Mahdi csapatai meglepetésszerű támadással, szinte ellenállás nélkül vették be Kartúmot. Bemutatták vezérüknek Gordon pasa levágott fejét, és Kartúmban szörnyűséges vérfürdőt rendeztek. A brit sereg visszafordult: Szudán elveszett.

Isten államának építése és bukása

Afrika történetében első ízben sikerült egy felkelésnek elsöpörnie a gyarmatosító hatalmat. És első ízben késztette menekülésre a szent háború az idegen megszállókat. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy napjainkban is – Afganisztánban és Irakban – rendre felbukkannak újabb „mahdik”, s hogy a Mahdi-hadsereg módszerei gyökeret vernek ezekben az országokban: foglyul ejtett külföldiek levágott fejei keltenek iszonyatot a nyugati világban.

Az első mahdi, Mohammed Ahmed ibn Abdalláh azonban nem élvezhette sokáig győzelmét. Alig telt el hat hónap Kartúm elfoglalását követően, meghalt tífuszban. Abdallahi kalifa, a „Fekete Lobogó” hadosztály parancsnoka vette át a Mahdija vezetését. Megteremtette Szudánban a független mahdita államot – Isten első iszlám államát.

1898-ban az angolok végül újabb felderítő hadtestet indítottak útnak, s még vasútépítésbe is fogtak, hogy biztosítsák az utánpótlás eljuttatását a nehezen elérhető távoli területekre. Utóvégre tanultak a korábbi kudarcból. E hadsereg gyorstüzelő fegyvereivel még az elszántan harcoló dervisek sem vehették fel a harcit, akik pedig a paradicsomban való azonnali bejutás reményében a legmerészebb szablyarohamoktól sem riadtak vissza.

Ezresével estek el a brit sereg golyózáporában 1898. szeptember 21-én a libegő fehér köntösben harcoló dervisek – emlékezett vissza az eseményre később egy akkor huszonnégy esztendős tiszt, akit Winston Churchillnek hívtak. A Mahdi holttestét az uralmukat visszaállító britek kiásták, és a Nílusba vetették

0 komment:

Megjegyzés küldése