2013. november 2., szombat

Meteóra – Kolostorok a Levegőben

A magány a szerzetesi élet sajátja. A thesszáliai szerzetesek, akik a 10. században magányt keresve telepedtek meg a hatalmas sziklaoszlopok lábainál, két évszázaddal később vakmerően áthelyezték kolostoraikat e különleges természeti csodák csúcsaira, hogy még távolabb kerüljenek az emberektől, és még közelebb lehessenek Istenhez.

A Russzanu-kolostorban (vagy Szent Barbara-kolostorban), amelyet 1545-ben két testvér épített, ma apácák élnek. Hajdan csak létrákon lehetett megközelíteni. A 20. század közepétől lépcsőkön és átjárókon keresztül lehet feljutni ide. A katholikonban (az ortodox kolostor templomában) szép freskókat láthatunk a 16. századból, amelyeket a krétai iskola ihletett.
Miután teljes elszigeteltségben éltek, a külvilággal csak felhúzható létrák vagy csörlőkön leeresztett és felhúzott hálók segítségével érintkeztek – egyes kolostorokba még ma is így szállítják az élelmiszert. Odafent, a magas teraszokon, ahol minden olyan ingatagnak tűnik, templomokat és kolostorokat építettek, amelyeket mozaikokkal és freskókkal díszítettek. A világi hívságoktól eltávolodva akarták még odaadóbban szolgálni az égieket.

A Meteóra sziklacsúcsra épült kolostorok együttese. Egykor több mint húsz volt belőlük, ma már csak hat működik. A kifejezés a görög metá és éirosz szavakból ered, jelentése: levegőben lebegő. A kolostorok annyira belesimulnak a tájba, hogy szinte természetes meghosszabbításai lehetnének a homokkőszirteknek, amelyeket a türelmes erózió csiszolt évezredek alatt jelenlegi formájukra.

A kis Szent Miklós-kolostor körül jól láthatók azok a homokkőrétegek, amelyek a több millió éves erózió munkája nyomán a szikaszirteket alkotják.
A homokkő egy folyó bővizű deltatorkolatában lerakott hordalékából keletkezett. A víz a földtörténeti harmadkorban az Alpok kiemelkedésével örökre eltűnt. A tektonikus földmozgások, a szél, a víz és a jég eróziója pedig gigantikus oszlopokká szabdalták a homokkőrétegeket. A hőmérséklet-ingadozások itt szélsőségesek, nyáron gyakori a perzselő forróság, a tél jeges és erősen szeles, s mindezek az időjárási tényezők szüntelenül tovább mállasztják a sziklaoszlopokat.

A hatalmas kőoszlopokban mindenfelé barlangok keletkeztek, amelyek ideális menedéket nyújtottak remeték számára, akik – akárcsak Barnabás, akiről azt állítják, hogy elsőként érkezett – megtelepedtek itt. Sokáig csak a madarak – vadkeselyűk, keselyűk, sasok, kígyászölyvek és szakállas saskeselyűk, amelyeket még ma is láthatunk repülni a függőleges sziklafalak között – jelentették az egyetlen társaságot a szerzetesek számára.

A remeték esetenként közösségekbe tömörültek, és a sziklaszirtek árnyékában úgynevezett koinobita (közös életű) kolostorokat alapítottak, ahol együtt végezték az ájtatosságot. Az első közösségi kolostort (ahol a szerzetesek már nem elkülönült sziklabarlangokban laknak) egy másik remeteközpontból, az Athósz hegyéről érkező Athanaszisz szerzetes alapította egy magas sziklacsúcson a 14. század közepén. Tizennégyen laktak benne, és a szerb fejedelmek jótékony védelmét élvezték.

A Meteóra kolostorok belső díszítése rendszerint igen gazdag. A mozaikok és freskók ábrázolásaira – mint azt a Varlaam-kolostorban is láthatjuk – az ikonokhoz hasonlóan szigorú szabályok vonatkoztak. A keleti kereszténység a képeket az Istenhez intézett ima szent hordozójának tekinti, míg a nyugati kereszténység nem ismeri el ezt a teológiai és liturgiai szabályt.
Később a többi sziklacsúcson is megjelentek a kolostorok. Egymással vetélkedve díszítették ki őket: falaik hamarosan megteltek ikonokkal, amelyek lassanként megfeketedtek az ortodox liturgiában égetett rengeteg gyertya és tömjén füstjétől. Amikor először pillantjuk meg e szentélyeket, amelyek szinte az eget súrolják, elámulunk az emberi teljesítmény láttán. Az építőknek minden egyes követ, tetőcserepet, bútort és harangot fel kellett vinniük a magasba.

Hamarosan megjelentek itt a zarándokok is: attól kezdve a magány csak viszonylagos lehetett, mivel az első szentté avatott szerzetesek előtti hódolat elsőbbséget élvezett a magány utáni vágyódással szemben. (Athanaszioszt Szent Atanáz néven szentté avatták.) Ha a teljesség igénye nélkül sorra vesszük a kolostorok elnevezéseit – Szentháromság, Varlaam, Az Úr színeváltozása (Nagy Meteóron), Russzanu, Szent Miklós  és Szent István –, azt látjuk, hogy a görögkeleti vallás nagy témái és személyiségei közül válogattak, de csak a 16. századig.

A Nagy Meteóron vagy Az Úr színeváltozása kolostor a legősibb, a legnagyobb a kolostorok közül, és ez épült a legmagasabbra is. Mióta a 14. században a Meteoritnak is nevezett Athanasziosz megalapította, folyamatosan átépítették, bővítették és díszítették, egészen a 16. század közepéig. Rendkívül gazdag freskókban és ikonokban, és egy különös terem, a Koponyák terme található benne: számtalan szerzetes koponyáját őrzik itt, polcokon elhelyezve.
A török hódoltság a feledés fátylát borította a helyre, és a szerzetesek celláit börtöncellákká alakították. A második világháború után a harangok ismét megszólaltak, közel négyszáz szerzetest szólítva imára – az első ájtatosság hajnali 3 óra 30-kor kezdődik –, és kongásuk újra visszhangzik ég és föld között.

Az ortodox szerzetesség

A felvétel készítésének idején, 1897-ben több kolostor
egyetlen megközelítési lehetősége  egy csörlő
segítségével köteleken felvontatott háló volt. Így oldották
meg az élelmiszer-utánpótlást, de a szerzetesek és a zarándokok is így közlekedtek.
A görögkeleti kolostorok rendjét a tanítómesterek példája határozza meg: az első szerzetesek és teológusok, a szentek – Szent Vazul, Pakhómiosz, Joannes Cassianus, Szent Makrina, Hitvalló Simeon, Lépcsős János, Gregoriosz Palamasz, Athószi Sziluán vagy Szarovi Szerafim – jelentették minden kolostor számára a hivatkozási alapot. Nincs egységes szabály, mint Szent Benedeké a nyugati kolostorokban: az egyes kolostorok az elődök hagyományait követve, azt alapul véve maguk határozzák meg rendtartásukat. Történelmük és elterjedésük alapján az ortodox szerzetesrendek az első keresztény szerzetesek és remeték közvetlen örökösének tekintik magukat, akik miután visszavonultak az egyiptomi sivatagba, közösségekbe tömörültek.

Amíg az ortodox egyház papjai nősülhetnek, a szerzeteseknek nőtlenségi fogadalmat kell tenniük. Hosszú, közösségi imáik éjjel-nappal szállnak az ég felé, miközben az ikonok előtt rengeteg gyertya ég, és állandó tömjénillat lebeg. Istennek szentelt életük középpontjában a liturgia szépsége áll. Görögországban két kolostorközpont tett szert kiemelkedő tekintélyre: az Athósz-hegyi és szerényebb mértékben a meteórai, ahol még hat kolostorban élnek ma is részben szerzetesek, részben apácák. Néhány éve a szerzetesi élet ismét vonzóbbá vált, és a sokáig elhagyatott kolostorok újjáélednek.

0 komment:

Megjegyzés küldése